Csillagfiú (Gősi Zoltán emlékére)

Nekem a vers a lelkem is... Gősi Vali versei

 

Naplótöredékek

***

Sem író, sem költő nem vagyok… - csak úgy írok…



"Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."

(Márai Sándor)


Talán, mert írásaimon át kitárhatom lelkemet, ami nem „kiművelt” írásokon keresztül, csak ösztönösen történik, de annál mélyebbről és őszintébben. Valamiféle lélekhangok ezek… Nekem gyógyír, ha elmondhatom gondolataimat, bár gyakran érzem önzőnek is az efféle kitárulkozást, hiszen - gyötrődöm magamban néha - ha kiterítem a lelkemben dúló fájdalmat, akkor szétosztom bánatomat, átvesznek abból az (együtt)érző emberek akarva-akaratlanul is, viselvén valamennyit az én terheimből ... s vajon van-e ehhez jogom…?

S mivel már első próbálkozásaimkor annyi kedves bíztatást, simogató szót kaptam, hitem egyre erősödött, hogy talán igen, talán mégsem baj, ha megosztom másokkal gyötrődéseimet, fájdalmamat, és - a szerencsére lassan-lassan újra visszatérő - boldogságomat is.

Hát így történt, hogy írni kezdtem. És itt volt az Internet is…

Bevallom, már megfordult a fejemben, hogy kiadjak egy kötetet, előbb a - talán feldolgozhatatlan - tragédia, 26 éves, csodálatos fiam elvesztése után született gondolatokból, versekből, majd  folytatásként egy másikat, a gyász időszakában született versekkel, később a nemrégiben született csoda-élmény, a „nagymamaság” kapcsán született írásokból, gyermekversekből, - megmutatva, hogy igen, el lehet jutni így, ilyen kínok után is az élet értelmének felismeréséhez, a túlélés helyetti igazi létélményhez. Talán megmutathatnám a magam szerény módján az én utamat idáig ... Talán vannak, akik kíváncsiak rá…
És itt jött a „de”: bár hiszem, hogy eddigi, - több, mint fél évszázados - életem során sikerült némi önismeretre (is) szert tennem, és nagyjából tisztában vagyok irodalmi ambícióimmal,  képességeimmel, - és talán éppen e tisztánlátás birtokában - azt gondolom, hogy egyelőre még kizárólag az irodalom mélységes szeretete, és a megélt létélmények azok, amelyek előcsalogatják belőlem a gondolatokat, és ez még túl kevés ahhoz, hogy írásaim igazi alkotásokká váljanak. Azt gondolom, ha az ember - akár szép, hibátlan stílusban is - pusztán leírja gondolatait, attól még messze nem irodalmi alkotás a "mű." Bizony, sokat kell még tanulnunk, csiszolgatni írásainkat ahhoz, hogy ezek a lélekhangok - bármily tiszták is - alkotásokká váljanak. Ehhez adnunk kell pluszként valami olyasmit, amit csakis mi tudunk úgy átadni, senki más. Nem tudom mi ez, csak azt tudom, valami, belőlünk… ami csak és kizárólag nekünk adatott meg úgy, olyan formában… S ha erre ráérez, akinek szántuk, az olvasó, akkor egyszer igazi alkotás lehet a mű. De ehhez szükséges még valami: kapcsolat, visszajelzés…

Talán ezt kerestem, amióta - legyűrve szorongásomat, - már nem bánom, sőt, hálás vagyok, hogy képes voltam előbújni fájdalmam páncéljából, és elhozni az olvasóknak gondolataimat, pőrén, tisztán, kendőzetlenül, vállalva önmagamat. Nem bánom, mert létrejöhetett ez a számomra nagyon fontos kapcsolat, amelyből megtudhatom a legfontosabb véleményt, az OLVASÓ véleményét, amelyre őszintén kíváncsi vagyok, hiszen számomra Ő a legfontosabb! Én NEKI írok! Aztán, ha a tarsolyomban már jó sok lesz ezekből a véleményekből, akkor egyszer talán elkezdem csiszolgatni megfogalmazott gondolataimat, hogy elérjék végleges formájukat…

És még valami, ami nagyon fontos:

Amilyen csodálatos adomány az írás, legalább olyan hatalmas felelősség is. Azt vallom, aki nyilvánosság elé tárja gondolatait, - különösen, ha könyvet ír, amely már egyfajta végleges lenyomata az embernek - és főleg, ha gyermekeknek is szól a mű - nem szabad hibáznia, legfeljebb apró hibákat véthet, hiszen írásainkból akaratlanul is tanul az olvasó, és anyanyelvünk tisztaságának megóvása mindannyiunk,- az alkotónak meg különösen nagy - felelőssége.
Manapság, hogy az Internet-adta lehetőséggel élve egyre többen teszik közzé gondolataikat a legkülönfélébb műfajokban, - ami üdvözlendő - nagyon fontos, hogy ne feledkezzünk el e fontos felelősségünkről, és éljünk, - ne visszaéljünk! - ezzel a különleges adománnyal, - amely kizárólag az ember számára adatott meg - az írással. Fogadjuk alázattal az építő bírálatot, és figyeljünk legfontosabb, értő kritikusunk, az OLVASÓ véleményére. A magam részéről hálás vagyok ezért az on-line kapcsolatért, amely lehetővé teszi, hogy az olvasó az írás megjelenésének pillanatától velem lehet, véleményével formálhatja még a - gyakran nyers - alkotást, de módjában áll élményeit is akár azonnal megosztani az alkotóval. Fantasztikusan jó lehet ez a kapcsolat, de ápolni kell. Gondoljunk csak egy igazi, élő író-olvasó találkozóra: milyen ritkán adatik meg, pedig mennyire vágyunk egy-egy ilyen találkozásra a kedvenc alkotóval, aki legyen bár  nagyon népszerű, adjon el bármennyit megjelent könyvéből, a legfontosabb visszajelzések szinte sohasem, vagy legfeljebb utólag, közvetve jutnak el hozzá - mondjuk az eladási statisztikákból.

Az Interneten való publikálás mindenki számára elérhető, értékes lehetőség, a visszásságok ellenére is, még akkor is, ha már-már általánossá vált, hogy néhány irodalmi és művészeti portálon szinte kizárólag egymásnak írnak az alkotók, egy szűk körben olvassák rendszeresen egymás „fennkölt” írásait, amelyeknek szinte minden sorában hemzsegnek az idegen - még az irodalmat egészen magas szinten ismerő és értő olvasók számára is magyarázatot követelő - kifejezések. Gyakran marad el az építő bírálat, s marad a tömjénezés, - bár a dicséret mindenki számára kedves, - számomra is - viszont tanulni az építő kritikából lehet igazán, és hangsúlyozom: az OLVASÓ véleményéből, hiszen az alkotást neki szánjuk… Számomra tehát ez az első, és a legfontosabb: Ő mit gondol, mit érez, megérintette-e az írás, vagy nem, és ha igen (vagy nem) vajon miért? S ha nem - és mégis megtisztelt olvasásával - akkor is hálásan, alázattal fogadom véleményét.

Talán így tudunk meríteni megszerzett tudásunkhoz egyre újabb tudást, és erőt, hitet adó alázatot az igazi NAGY MŰVEK megszületéséhez. Bevallom, én a számomra legnagyobb élményt adó irodalmi és más művészeti alkotások mögött mindig felfedezem a szerző mérhetetlen alázatát nem csak műve, de a közönség iránt is.

Valami ilyesmit gondolok a manapság oly divatos amatőr írásról, meg az Internet-adta publikálás  lehetőségeiről.

S hogy születik-e egyszer az írásaimból könyv? Fogalmam sincs. Hiszem, hogy belülről jön majd az üzenet: most! Egyelőre azt súgja nekem: nincs még itt az idő…

Addig is: hálás vagyok, hogy itt lehetek.

Köszöntelek, Kedves Olvasó!

2008.


 ***

A versekről gondolkodtam ma is...

Elsőként az alábbi sorokat olvasgattam, s most idézem is kedvenc írómat, Márai Sándort:


"...elküldte nekem új verseskönyvét, vászonba kötve, arany címbetűkkel, meleg ajánlással. A verseket reggel olvastam, éhomra.
Kitűnő versek voltak ezek. Volt bennük érzés, gondolat, lelkesedés, pátosz, aztán volt bennök Mallarmé, Rilke, Arany, Babits és Kosztolányi is, volt bennök rím és találó hasonlat. Hangulatosak voltak e versek és olvadékonyak, csengőek és kellemesek, drámaiak és harsogóak. Minden volt bennök. Csak a Szentlélek nem volt bennök. Ezért, ásítva, eldobtam ezt a verseskönyvet."


Vajon mi, akik néha tollat veszünk a kezünkbe, hogy papírra vessük gondolatainkat, hogy aztán másokkal is megosszuk azokat, érezzük-e, hogy mi hiányzott mégis az írónak azokból a versekből? (s vajon mi hiányzik a miénkből…?) Hiszen azokban (és bizony, gyakran hiúságunktól elvakítva tévesen azt gondoljuk, a miénkben is) minden benne volt, ami a versek kelléke...
Valami mégis hiányzott. A varázslat, amiről szintén olvastam már, szintén Márai valamelyik írásában:

 

"Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri."

 

Igen, gyakran éppen az a megfoghatatlan, leírhatatlan, különös-különleges, megismételhetetlen, utánozhatatlan, alig észrevehető, apró csoda, az a varázslatos, „tündéri” hiányzik a műből, amitől remekmű lehetne, olyan, amihez fogható nincs több, sehol a világon. Legalább is pontosan ugyanolyan, ami ugyanattól tündéri, különleges és egyedi nincs. Az összes igazi mű(alkotás) - üzenjen bár ugyanarról, s látszólag ugyanúgy, s ha bennük ragyog is „a csillagok fénye” - legfeljebb hasonlóak, mégis mind másért tökéletes, és mind más miatt sugárzik fényesen, ahogyan valamennyien e földtekén különbözünk egymástól valamiben.

(Kosztolányi Dezső fogalmazza ezt meg gyönyörűen Halotti beszéd c. versében:

 

„Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”)

 

S talán itt van a titok:

hiszen, ahogyan megérint bennünket egy-egy különleges alkotás - leírhatatlan élményt nyújtva üzenetével, örökre belénk égetve egyedi lenyomatát - úgy kellene adni magunkból is talán, és valami olyasmit, amit rajtunk kívül soha senki más nem adhat. Ha van valami ilyesmink, s ha képesek vagyunk ezt úgy megosztani másokkal, hogy megérezzenek valamennyit a mi csodánkból, különös fényünkből, ami bármily szerényen is, de őszinte fénnyel csillog, és sohasem hivalkodóan - akkor nem szabad halogatni, érdemes megmutatnunk e „tündérit” másoknak is. De csakis akkor, ha őszinte, igazi énünk, benső hangunk már végképp nem hagy nyugodni, örökösen szólongat, buzdít.  

Valami ilyesmit volna jó adni magunkból… Legalább egyszer az életben. Jó volna…

(minden más csupán próbálkozás, vallom szívből, őszintén - elsősorban saját próbálkozásaimat illetően)

2009.
***

A fonott kenyérkosár

 

Abban az évben is, ahogy szinte minden Húsvétkor, már nagypénteken elutaztunk szüleimhez, együtt tölteni ezt a gyönyörű, új reményt ígérő ünnepet. Ragyogó tavaszi délutánon érkeztünk. A kapu várakozóan tárva-nyitva, a ház előtti öreg járdán szüleim álltak, megint hajlottabb háttal, távolba révedő tekintettel az utat fürkészve, ahogy minden érkezésünkkor. Mellettük öreg Csibész kutyánk csóválta türelmetlenül a farkát, jelezve féktelen örömét. Évek óta így álltak ott, így vártak minket minden érkezésünkkor, ők hárman.

Boldog, megnyugtató mosolyok, hosszú, szelíd ölelések után már a házban voltunk. Újra itthon, ahol a nyugodt változatlanság, az ismerős süteményillat, az ismerős bútorok ódon meghittsége fogadott most is. Koccintottunk, mint ilyenkor mindig, és mire a Papa megfontolt, lassú mozdulataival készített kávé ismerős ízét éreztem a számban, a Mama tekintete lassan megnyugodott rajtam. Szeme megpihent az arcomon, s az enyém ekkor titokban vizslatni kezdte az övét, kutatva elhallgatott bánata, eltitkolt fájdalma után, amit egyre mélyebben rejtegetett a lelkében, csak hogy megóvjon minden aggodalomtól. Szívem összeszorult, látva egyre fehérebb haját, mélyülő, sokasodó barázdáit az arcán, s a kezén is, és bizonytalan mozdulatait. Istenem! Megint öregedett, mióta nem láttam, és soványabb is talán…de milyen boldog, hogy itthon vagyunk! S mire szemeim megteltek volna a lelkiismeretfurdalás könnyeivel, a Mama már új erőre kapva tessékelte kifelé a férfiakat a konyhából, mert hát nagy napra készülünk, mindjárt itt van a Húsvét vasárnap, és rengeteg még a dolog! Pedig mindent előkészített már: nagy fazékban főtt a húsvéti sonka, kis láboskában aranysárga tojások mozgolódtak a békésen fortyogó víz ütemére, csészében duzzadó, friss kovász várta, hogy a gondosan átszitált liszthez keveredve illatos kalácsot hízlaljon. Büszke, de bíráló tekintete követte a kezem nyomán formásra tekeredő fonott kalács készítésének minden mozzanatát. Mert hát a kalácsot én sütöm, már évek óta. Tőle tanultam, a Mamától, mint annyi mindent…

Másnap aztán minden készen állt az ünnepre. Ragyogott a ház, aranyszínű tyúkleves gőzölgött a tűzhelyen, illatos sütemények sorakoztak a polcokon.

Vasárnap hajnalban a kakas kukorékolása már mindannyiunkat a parányi konyhában ért utol. Az ünnep legmeghittebb órájára készültünk, a nagy, közös húsvéti reggelire, amely a család, de különösen a Mama számára a legszentebb minden ünnep közül. Ezen a friss tavasz illatát hordozó hajnalon Ő már pirkadat előtt serényen készülődött, zizegő zsírpapirba csomagolta a főtt sonkát, a fonott kalácsot, - melyből az ünnepi asztalnál majd mindenki tör egy darabkát - a mosolygó hímes tojásokat, a friss tormát, és az asztalra kerülő sót is. A templomba igyekezett a Mama, hogy ezen a gyönyörű ünnepen a hagyomány szerint megszentelt étel kerüljön a nagy családi asztalra.

De valami hiányzott az asztalról…igen, a kenyérkosár! Hol lehet az öreg kenyérkosár? Már legutóbb is olyan kopott volt, de hát ki érti ma már ezt a mesterséget, hogy megjavítaná? Így panaszkodott a Mama akkor is. Átkutattam a konyhát, a kamrát, tűvé tettem a házat, de a kenyérkosár sehol. Sem a régi, sem új. Majd a Mama, ő biztosan talál megoldást, mert hát a megszentelt kalácsot és cipót mégsem tehetjük csak úgy az asztalra.

Végre megérkezett a templomból, s míg elmesélte sorban a falu népét, asztalra került a megszentelt reggeli, és előkerült a kosár is a szekrény mélyéről. Kívül több réteg újságpapirból, belül fehér csomagoló papirból előbújtatva, magához ölelve hozta a Mama az öreg kenyérkosarat. Szemét könnyfátyol borította, és szinte csak magának suttogta: jól eltettem, nehogy tönkremenjen, amíg én élek. Ez az egyetlen emlékem édes jó apámtól. Maga készítette nekem, a saját két kezével fonta… velem volt egész életemben, suttogta, és megeredtek a könnyei.

A kenyérkosár szerencsére ma is előkerül minden nagy ünnepen. Egyre kopottabb, de ott áll az asztalon. Csibész kutya sajnos, már nem vár farkát csóválva mellettük. És eggyel kevesebb unoka érkezik. Egyiket már eltemették...De Húsvét hajnalán minden ugyanúgy történik, ahogy régen. Talán így lesz az idén, és azután is, még nagyon sokáig…

De vajon hol vár majd megszentelt kalácsra az öreg kenyérkosár, ha egyszer nagypénteken a régi ház előtt nem vár többé haza senki már?

*

2006. február

 

 

(Utószó: 2008. novemberében eltemettem az édesapámat, édesanyámat gyóghyíthatatlan kór támadta meg, a testvéremhez költözött, ő vigyáz rá.

A családi fészek azóta üresen áll…)

 

*** 

 

Vallomás…

 

… Neked, Kedves Olvasó, aki még sohasem kérdezted, gondolok-e a halálra - talán önmagadtól sem…

Bevallom, gondolok a halálra, igen. Nem túl gyakran, de gondolok. Mielőtt azt hinnéd, a fiam halála óta van ez így, nemet kell mondanom, és ha őszinte akarok lenni - már pedig csakis így van értelme a beszélgetésnek - bevallom, szerettem, szeretek élni ma is, életem legkegyetlenebb próbatételét megélve is.
Törekszem arra, hogy éljem az életemet, megéljem minden percét, ne csak túléljem azt. Tudom, óriási a különbség a kétféle lét között. De ezt biztosan mindenki tudja, aki néha elgondolkozik lét - nemlét kérdésein.


Most inkább egy kis emlékidézés:

2000. májusában, egy gyönyörű, derűs reggelen dolgozni indultam, élveztem a napsütést, és arra gondoltam, hogy talán boldog vagyok…Élesen emlékszem, hogy a gondolatsor így folytatódott: ha most meghalnék, azt hiszem, boldogan halnék meg...Szívből örülök, hogy csodálatos gyermekeket neveltem, hogy békesség, nyugalom van a lelkemben, nem hiányzik vagyon, jólét, tulajdonképpen semmi sem... Azt hiszem, nagyon szép életem volt eddig… És jó volt élni - ezt éreztem akkor - mint talán még soha.

Többre nem emlékszem, de tudom, nem akartam meghalni, akkor sem, és azóta sem, soha, egyszer sem... Talán valamiféle belső számvetés volt ez a gondolatsor? Fogalmam sincs.
Talán sors különös, vagy inkább kegyetlen fintora, hogy azután, még abban az évben,  július 29-én összedőlt a világ: meghalt a fiam...A szívem egyik fele. Tíz éve küszködöm, hogy feldolgozzam a hiányát...Nem tudom, sikerül-e valaha.
Márai Sándort idézem, - egy kevésbé ismert versét - hogy jól illusztráljam, mit érzek néha:


"Mi is maradt belőle? A neve,
Hajának illata a hajkefén,
Egy mikimackó, halottlevele,
Egy véres rongy, és ez a költemény.
A világ hatalom és értelem,
Nem értem, miért tették ezt velem.
Nem pörölök. Élek és hallgatok,
Most angyal ő, ha vannak angyalok -
De itt lenn minden únt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha!”


Azóta - nemrégiben - visszatért szívembe a boldogság. (Az egyik felébe…) Mira hozta el nekem, a kicsi unokám. Hálás vagyok érte. Szívemből szeretem Őt, és az édesanyját, a lányomat. Élni szeretnék még. Boldogan. A haláltól nem félek, de nem is sürgetem.
Néha hiszem, hogy Zoli vár rám egyszer a végtelenben ...

Tegnap kicsit megijedtem: a férjem mélyen aludt, és nagyon csendesen… Ijesztő volt a csend. Odahajoltam hozzá, és sokáig hallgattam a lélegzetét… Gyermekeim csecsemőkora óta soha nem jutott eszembe ilyesmi… Csendben megsimogattam Őt, és sokáig sírtam… Elmondhatatlanul hiányzott Zoli…Becsuktam a szemem, és könnyeimen át elképzeltem az arcát…aztán félálomban láttam még, ahogy Orsi mosolyog, Mirával az ölében…Jó volt álomba zuhanni, és hálás voltam a másnap hajnali ébredésért…

Hát ezek jutottak most eszembe, életről, halálról. Gondoltam, megosztom veled…

2009.

 

***

 

Kontrasztok – ünnepi gondolatok

 

Mostanában, - hogy bizony, fél évszázad már eltelt velem - gyakrabban gondolkodom létünk nagy kontrasztjairól, életről - elmúlásról, gazdagságról - szegénységről, bánatról - örömről, szeretetről - gyűlöletről.

Különösen sokat gondolok ilyesmire, ha ünnepek közelednek. Ilyenkor a legtöbb ember kicsit megáll a rohanásban, átgondolja közeli és távoli múltját, emlékeket idéz, szülőt, rokont, barátot  látogat, aki csak teheti, s aki nem, az talán élete végéig keresi az utat azokhoz, akiket már elengedett az örökkévalóságba. És talán ez a legfájdalmasabb, ha ünnep közeleg. Rájuk gondolni a meghitt ünneplésben, a terített asztalnál, miközben a hiányuk okozta fájdalom ilyenkor felerősödik, a lassan behegedő sebek újra felszakadnak.

Milyen különös, hogy az öröm és bánat, gyász és ünneplés, harag és megbocsátás, és még sok hasonló érzés állandóan jelen van életünkben… S milyen fontos, hogy sorsunkat élve csaknem mindegyik esetében lehetőségünk van dönteni: melyik maradjon velünk, melyiket szegődtessük társul sorsunk útján. És döntésünk hatalmas felelősség!

A gazdagságról és szegénységről elmélkedtem éppen a minap: vajon miért van az, hogy számomra sohasem volt fontos a pénz, pusztán annyira, hogy alapvető szükségleteimet, meghitt családi környezetemet biztosítsa? Miért, hogy akik régóta ismernek, tudják rólam: munkám, életem során, ha igazságtalan javadalmazást, méltánytalanságot tapasztaltam, mindig mások, soha nem a magam érdekében emeltem szót? Miért, hogy soha nem volt fontos számomra a luxus, a vagyon, a hatalom? És miért, hogy szegénynek mégsem érzem magam?

Az ember persze gyarló, és nem hiba nélküli. Én sem vagyok az, de számvetésem nagy kérdéseire adott válaszom szerencsére legtöbbször benső békét, nyugalmat ad: tudom, szívem szava szerint, és jól döntöttem akkor, amikor a gazdagságot csak lelki épülésemre választottam, gyűlöletet talán még soha nem éreztem, - legfeljebb tehetetlen dühöt igazságtalanság, kegyetlenség láttán – s hazugság helyett is inkább az őszinteség jellemzi életem.

Volt, hogy nem dönthettem, - hiszen sorsom útján hívatlanul állt elém a leselkedő, kegyetlen halál, hogy lelkemet gonoszul elrabolja, s örök béklyóba, fásult fájdalomba zárja. Mégis, ekkor is, volt erőm dönteni, s földi kínhalál helyett az életigenlést választani, hogy - megélve ugyan a poklot, a kínokat gyermekem elvesztése miatti fájdalmamban - mégis, búcsút intve neki, helyére visszahívjam az örökérvényű létezés, az életigenlés meghitt békéjét, örömét, úgy, hogy közben elfogadjam sorsomat.

Hitem, - hogy nincs halál, s az ember szelleme örök - ma már tudás, a választás pedig sorsunk útján e nagy létkérdésben is rajtunk áll.

Tudom, ki már itt, földi életében úgy dönt, hogy sorsának útján társa a gyűlölet, a lelki nyomor, a pusztítás és pusztulás - csak annak számára létezik pokol, s halál, és számára az örök ígéret is csak félelmetes tetszhalál.

Ünnepi gondolataimban ma az emlékező gyertyafénynél Seneca sorai voltak velem vigaszul:

 

"Miközben fiad ragyogó erényeiről elmélkedel, öledben szinte újra ringatod ! Most jobban a tiéd lehet, mint bármikor, most nincs semmi már, ami tőled elvonja őt, már soha többé nem okoz neked rettegést, bánatot....Fiadnak legfeljebb az arcvonásai pusztulnak el, ő maga halhatatlan, s élete most valóban tökéletes, mert levetette idegen nyűgeit, s igaz énjére végre most rátalált.”

(Seneca: Vigasztalások és erkölcsi levelek)


Hiszem, idővel talán megtanulok én is együtt lenni Zoli fiammal másként, mint itt a földi, anyagi létben ... Fájdalmasan gyönyörű találkozások ma is ezek…

 2009.

***

 

„A levél is kézirat…”

Szeretettel ajánlom Bálint Géza bácsi emlékének.

 

Megsárgult, régi újságlapra akadtam a minap. Harminc év is elmúlt már azóta, hogy megjelent a lap, amelynek „Kéziratokról üzenjük” rovatában üzent nekem Bálint Géza bácsi, a rovat sokak által tisztelt és szeretett szerkesztője, aki már régen a csillagok közt él, és lám, üzenete ma, a végtelenből is eljut címzettjéhez az égi csatornákon át…

Talán 20 éves lehettem, amikor első, - és egészen az idei év januárjáig – egyetlen írásomat közszemlére tettem. Távol élő édesanyámnak üzentem írásommal akkor, azon a régi anyák napján, amikor nem vihettem hozzá virágcsokromat. Zoli fiamat hordtam éppen a szívem alatt, és kisebb probléma adódott, ami miatt az orvosom nem javasolta a hosszú utazást. Így született – virág helyett - az írás, a Májusi gondolatok, amelyre kedves üzenet érkezett a szerkesztőségből.

Meghatódva idézem most a megsárgult újságlapról az egykori üzenetet:

„A levél is kézirat. Írásmű, igen, műalkotás, vázlat, vagy tanulmány egy ember és a világ viszonyáról, tudati és érzelmi raktárkészletéről, készségéről, hogy van-e bőven türelme és megértése a közösségek dolgai iránt. Örömmel adom tovább a távoli Édesanyának, hogy abba a novellabeli, színtelen, szerény üvegvázába az idén sem fért bele a hálás emlékezés mezei csokra... Szép a novellája, mély érzelmekről vall, de szerkezetét megkuszálták a feltoluló érzelmek, idősíkokkal játszik az idősíkokkal való játék szabályainak mellőzésével.

Hanem a levele: igen! Igen, tisztelt Olvasó, gazdagon szerkesztett kézirat olykor a levél. Képességet próbára tevő és meglatoló írásmű. Köszönet érte, és gratulálok, kedves Levelező!”

Eddig az üzenet, és a szemem könnyben úszik a „feltoluló érzelmektől.”

Hosszan elgondolkozom…Talán tényleg nincsenek véletlenek…Talán a tudatalattinkba végérvényesen beépülnek rég elfeledettnek hitt, fontos üzenetek, amelyek sorsunk útján titkon elkísérnek, figyelmeztetnek, segítenek, hogy rátaláljunk a számunkra kijelölt útra, felvillantva porszem-létünk igazi értékeit, megvilágítva gyakran reménytelennek látszó létünk értelmét. Történik mindez úgy, hogy ezek a „kódolt” üzenetek akár évtizedekig „munkálkodnak” ott legbelül, miközben úgy érezzük, „a magunk útját járjuk”. 

Hiába kutatok tovább, a kéziratot, és a levelet már nem találom, de szerencsére, az üzenet előkerült, ritka kincsét harminc évig rejtegetve most megint átadva azt, megmutatva nekem - ma, amikor lelkem titkaival már a nyilvánosság elé is merészkedem,-  hogy utamon harminc éven át ott volt velem, tanított és bíztatott.

2006. január elsején jelent meg első írásom hivatalos publikációként, és nemrégiben előkerült a megkopott újságlap, rajta sorsom rejtett üzenete, amelyet egész életemben hordoztam, érleltem, fényesítettem a lelkemben, hogy egyszer megmutassak e szerény, tiszta fényből valamennyit másoknak is, akik talán tovább viszik majd a lámpást. Talán ezért történhetett, hogy mindig szerettem levelet írni…Ma is gyakran érzek késztetést, - levelet kell írnom szeretteimnek, hogy lélekben együtt legyünk. Emlékszem Édesanyám csöndes-szomorú feddésére, amikor hosszabb ideig nem érkezett tőlem levél:

”ha sokáig nem írsz, akkor előveszem a régit, és elolvasom újra azt…”

2000. július 29-e óta a végtelenbe írok levelet Zoli fiamnak, ha nagyon hiányzik a meghitt beszélgetés…hátha elér hozzá az üzenetem.

2008.

Hálás vagyok a kedves Bálint Géza bácsinak, amiért most előkerült földi üzenete, és üzenem a mindenségen át: tudásomhoz mérten tovább is adom kedves, bölcs tanítását.

Az írás csodálatos adomány, de annál nagyobb felelősség, legyen az levél, vagy bármily más irodalmi alkotás. Ezért adom most tovább Bálint Géza bácsi számomra örökérvényű üzenetét:

 

”A levél is kézirat. Olykor mélyebbről szól, mint a mű.”

 ***














Weblap látogatottság számláló:

Mai: 7
Tegnapi: 7
Heti: 62
Havi: 438
Össz.: 54 526

Látogatottság növelés
Oldal: Naplójegyzetek, töredékek
Csillagfiú (Gősi Zoltán emlékére) - © 2008 - 2024 - lelekhangok.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »