Gősi Vali

Válogatás verseimből

2011

*

A csönd mögött

leült közénk a némaság

néztük a tengert

órákon át hallgattunk hosszan

míg a víz fölött ébredő nap

fátyol-fénnyel álmosan

ránk köszönt

a lehajló ég alatt

időtlenségbe költözött

velünk a csönd mikor a fodrozó

hangtalan suttogó víz fölött

egy eltévedt dallamot

sodort felénk a szél

 

megtört a csendvarázs

fölöttünk lángolás vakító

hajnalfény derült félszegen dalra kélt

szívünk s boldogan táncra kelt

velünk a régi nyár

súlytalan álmodás valóság

- nem varázs - volt ez a

szárnyalás

a parti homokon

szerelmes-fiatalon

táncolt velünk a fény

körben a víz fölött tükröző nap

mögött titokban elbújt

majd megszökött

a leskődő csönd

2011-09-22

*

A FÉNY születésnapján

Egy régi nyárból visszhangzik szavad,

s bár halkuló, de egyre kedvesebb,

mint lágy szellő, ha érint, simogat,

fényt csókolsz rám, ha árván könnyezem.

Az éjben velem csillagként vajúdsz,

s míg együtt tűrjük az ős-szenvedést,

emlékeimben fényként még kigyúlsz,

hogy elriaszd a sötét rettegést,

mi meglátogat ma is, néhanap,

hogy messze űzzön éltető reményt.

S ha fogyna hitem, hallom hangodat,

hogy minden csillag újjászületés,

és minden könny a sorsunk gyöngyszeme,

míg csillagfényként megszületsz vele.

(2011-07-24

Parafrázis: Shakespeare: XVIII. szonettjére)

*

A végtelenben

Megálmodtalak magamnak

már ébredő vágyaimban.

Sokáig kerestelek, ébren

és álmaimban is,

míg valóság lettél:

sorsom, végzetem,

fény a mindenségben

örök szerelem.

Hajnalonta rád

- magunkra - ébredek,

hogy fölém hajolsz,

és csendben kérdezed:

akarod-e még,

hogy ébren is,

mindig veled legyek?

És megvalósul velünk

minden képzelet,

mióta hittel valljuk:

„nincs áhítat már nélküled”*

Sok évtizede,

hogy együtt álmodunk:

örökké így maradjon a világ nekünk!

Együtt leszünk a múlt,

és minden pillanat

velünk tűnhet csak el,

és amint szalad,

megőrzi mind, ami szép,

ami a jövőnk, a reményünk marad,

a kóborló csillagok alatt.

És elkísér majd akkor minden emlék,

közös fényünk ha végül kihuny,

s ha félnünk kell, hát együtt félünk majd,

ha elsötétül köröttünk

egyszer mégis minden.

 

Tudod, én már sohasem változom,

maradok önző, s makacsul

ragaszkodom lelki kincseinkhez,

s hogy együtt növekedjünk általuk,

reményeinkért

magamat áldozom.

Hiszem, hogy miénk marad

végül minden,

mi egykor veszni látszott,

ha ölelve-sírva temettünk is

gyermeket, s vele reményt,

múltat, és minden

földi boldogságot.

Hiszem, hogy elkísér majd végül

sok fontos emlék,

ha fázós nappalokra

nem jönnek vissza soha már

a forró, nyári esték,

és örökre búcsút vesznek tőlünk

az őszi égen húzó

mélykék füsti fecskék.

Ráhajolva akkor az álmodó földre,

együtt olvadunk

a mindenségbe.

Így tűnünk el végleg

- búcsú nélkül - a messzeségben,

de mindenütt leszünk:

a végtelenben

örök szerelmet hirdetünk.

2011-05-29

* Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

*

A végtelenség tenyerén

Ha írok néha, a versben ott vagyok,

s a fojtott hangon síró verssoron

míg átoson a lopakodó bánat,

lassú táncot lejtve arcomon

lágy fényével megsimít az emlék,

és rám hajol az est a balkonon.

Megérint az égbolt szende csendje,

a mindenséggel míg együtt vagyok,

csillagfényben világlik a lelkem,

és énekelnek szelíd angyalok.

Áthallik az éteren a dallam…

a végtelenség tenyerén vagyok.

2011-07-27

*

Angyali dallam

Csönd lehel békét,

álmosan billen az asztal.
Körüle ásító purdé virraszt

meghitt, nagy családdal.

Az asztalfő, s tányér üres ma is,

a szék nem kelt el.
Valakire várunk mind,

aki lélekben jön néha el.
Megismerem, ő az, ki a fényben él!

Csend mesél róla, s a családom.
Valaki, ki a fényben jár,

bekopog majd, mint egy szép álom…

- őt várom!
Egyszer majd ideül közénk,

s nem fényes, mennybéli székére,
nagyanyó meg - aki angyal lesz –

odaül szépen melléje.

… Székeket festett rég’, gyalult,

faragott illatos forgácsot.
Álmomban érzem az enyv-illatát,

s ahogy ölében lágyan tartott…!
Egymást ölelik már fényes-szép éjen,

égi szobában,
lelkük fénytáncot jár,

csillagvirág nyílik lábuknál, párban.

…Ebédeltünk, s estebédünk - mint máskor -

áldással befejeztük.
Énekelt anyánk még halkan,

ahogy mind szerettük.
Vele kélt dalra szépen, lágyan

egy kis angyal - láttam!
Az ölembe tévedt éjjel,

s hogy ne féljek, ott aludt el nálam.

Utolsóként megszólalt egy bús dal,

s mennie kellett.
Féltve őrzök azóta az estből,

s dalból minden percet!
Hát még az angyali álmot,

mit elrejtettem:
ablakomba a hajnal azóta

angyali dallal szökken.

2008.

*

anyám kezén

anyám kezén fáradt erezet…

álmomban halványuló

emlékezet röpít el hozzá néha még

s míg álom-ölében a múltba révedek

én a vénülő nagy gyerek

úgy fúrom vállába a fejemet

és hullatom némán

ébredésig a könnyeimet

ahogyan sehol máshol

csak anyám ölében lehet

lehetett…

amíg a gyilkos kór szét nem rágta

lelkében is az utolsó emlékeket

s ameddig álmomból

megint a valóságra nem ébredek

nagyon fáj minden ébredés

foszlik vele az emlékezés

a mama csak ül

kezét az ölébe ejti

és az ablakon át

elképzelt világát nézi

nem mesél színes emlékeket

már nem mosolyog soha

régóta nem nevet hangosan

ha megcsörren nála a telefon

csak annyit mond halkan

bánatosan

álmomban vártalak haza

de olyan hosszú volt ez az éjszaka

apám a sírban

jeges csend hirdeti

örök dalát szép igazát

anyám is már csak néha említi

otthonom azóta nincs

mama kérlek mondd el neki

ha néha érte imádkozol

üres a ház

hideg a világ nélküle ideki’

2011

Anyám szava

Én nem hallgattam hízelgő szavakra,

de anyám szava gyógyír volt nekem,

ha megrekedt a szomorúság bennem,

és tanyát vert a kétség lelkemen.

Csak duruzsolta hálatelt imáját,

de kisgyermekként nem értettem még,

hogy könnyein át m’ért könyörgött mindig

összekulcsolt kézzel másokért?

Ha néha együtt várjuk még az estét,

és elfogom szelíd tekintetét,

csak lehajolok némán, szemlesütve,

hogy megcsókoljam ráncos, szép kezét.

S míg fénykoszorút fon az éj fejére,

csendben kérem: áldja meg az ég.

2011

Apám mosolya

Esténként, hogy belépett a házba,
csak rápillantott a vesszőkosárra,
s a riadtan moccanó pár fahasábra:
elég a tüzelő mára – így nyugtázta - és hangjára halkan

visszaduruzsolt a kályha.
A sapkáját egy szögre akasztotta,

anyám zsémbelt: ne oda tedd, kérlek,

és hányszor figyelmeztettelek,

hogy a fűrészport az udvaron lerázd…!
S arcán az elnéző, félszeg mosoly
kinyílt ilyenkor, mint egy virág.

Emlékszem apám szép mosolyára,
ahogy esténként vártuk vacsorára…
Az idő azóta mintha állna,

mikor az utolsót dobtam a parázsra:
hallatszott anyám, és a fahasábok

hangtalan sírása, míg ültünk némán,

a tűz körül, valami csodára várva.

2011

Az utolsó tangó

Ziháló mellkasban

ritmus remeg,

ritkul a szívdobbanás,

megriadt csend csitul

- néha fáj néha szúr -

… mi ez a lárma?

Mi ez a furcsa

mellékzörej?

Szólít a hang

- már nem idegen:

andante…! Lépésben…?

Megkéstél - inted le -

hív még e különös

életzene…

- Divertimento…!

- Élsz még…, bravó!

Legalább utolszor

hallgass bele

suhanó léted nesztelen’

tűnő perceibe!

… Bent szól még

- bár gyengébb -

a meg-megrezzenő,

lassan halkuló lélek-zene

szív-hangszerelte

lágy üteme.

Néha már csendre int:

largó! - lassíts!

Ám, amíg dobban a szív,

addig csak lépdelj,

vidáman táncolj,

légy boldog akkor is,

ha ez az utolsó félholt

tangó, járd hát - allegró!

 

Szorosan öleld most át

életed utolsó,

nagy táncosát,

simuljon el veled

- mindegy már, egyre megy -

léted andalgó perceiben,

amíg a Mester majd

végsőt int, és megint

egészen földig hajol,

s a közönség felállva

tapsol és tombol

…, majd csend,

és végül

largó…

fölötted halkan

rekviem szól.

2011

andante:         lépésben

divertimento:  könnyed (többtételes mű)

largó:             a leglassúbb tempó jelzése

allegró:          vidáman, gyorsan

rekviem:        gyászmise

Barátnőmnek

Örök testvérem barátom

maradsz

őrzöm megrendítő

barátságodat

létünk új körében

- ha kell - repülni hagysz

erőm ha gyengülne majd

tudom mellettem maradsz

akár az angyalok ha szárnyuk

törve is a földre zuhanót

még magukhoz emelik

 

Áldás vagy nekem

kegyelem hit

remény

ha nem láthatlak

mert eltakar az éj akár a csillagok

létünk éjjelén

fényeddel üzensz ragyogsz

énfelém

lelkedben nincs önzés nincsen indulat

tisztaság szeretet

nem üres szavak

jóság

szép gondolat önzetlen’ halad

nem tépi semmi szét

ez életfonalat

2011

Bölcsek hagyatéka

Már csend van újra bennem,

szelíden fáj a hiány.

Lepergett lombú fák alatt

hallgatag kőhalomba zárt,

hűvös magány

tanítja évek óta,

ami a holtak bölcs hagyatéka:

ahol szeretet él,

ott nincs halál…

A sírokon gyertyaláng remeg,

felhők közt fáradt fénymosoly

dereng - aranyló glória.

Kósza emlékek sorát,

sok meghitt vasárnap délutánt

idéz a csönd-varázs.

Lelkemből mély fohász fakad

az életért, imám az égbe száll

a Bölcsekért…

2011

a búcsú elé

 

legyen ma ünnep

sírni is szabad

hogy megtörje

csöndünket az utolsó

közös akarat

szeress most nagyon

mielőtt átadom magam

a végtelen ölének

emelj föl

Oldal: Vers-válogatás 2011
Csillagfiú (Gősi Zoltán emlékére) - © 2008 - 2024 - lelekhangok.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat