Gősi Vali

 

Májusi ragyogás

 

Drága kicsi lányom,
már te is anya vagy,
szíved alatt őrzöd
csöppnyi magzatodat.

 

Tündérálmodból már
ébresztget a Nap,
arany fénnyel hívogatja
édes titkodat.

 

Amikor először
látod gyermeked,
szeme ragyogása
tavaszt hoz neked.

 

Mosolyával elűzi
gondod, bánatod,
édes valóság lesz
vágyad, holnapod.

 

Ha majd Anyák Napján
gyöngyvirágot ad,
szeme tükrén látod
magad, s magamat

 

Szíved mellé addig
tedd ajándékomat,
fogadd mindig nyíló
fényvirágomat.

2006.

 

Fénylovasok

(Csillagfiúra emlékezve...)

 

Kihalt a világ, sötét van nélküled,

álmaim idézik égi fényedet.

Álmomban várom még, hogy eljössz megint,

de nincs már, ki ölel, s hazug az álom is.

 

Csak emléked hozzák bús fénylovasok,

ha égen a tejút lámpása ragyog.

Fénylovak hátán hosszú az út…

Hadd küldjek legalább fénykoszorút.

 

Várok az éjben… látlak… Te is?

Álmodó szívem az égre tekint.

Hallom a hangod, kérdezed is:

Ott mindig nyár van? Fénykezed int…

 

Nincs itt már nyár, csak halott virág.

Fénykönnyet hullat az édesanyád.

Könny-eső mossa a fényhegyeket,

Fénylovak habzó szája remeg.

 

Vágtatnak feléd a fénylovasok,

viszik a hírt, mit rólad álmodok.

Tűnik az álom is, felébredek,

nézem hosszan a fényképedet…

 

Halott a világ, csak álom a hír.

Fénytelen minden, néma a sír.

Nem sül számodra mézeskalács.

Nem érzed soha már édes illatát.

2007.

 

Táncoló gyertyaláng

 

Reszketve lehajló fenyőfaág
rezgő, hócsipke-fátyolán
eleven, lobogó gyertyaláng:
fájdalmas, hamis csillogás.

Miért-e szilaj, ősi tánc,
e lüktető, derűs lobogás?
Hazug a táncod, gyertyaláng!
Csend feszít, emlék kiált.

Hagyd meg e bús csendemet,
bánatom néma dalát,
csitulj, táncoló gyertyaláng,
sírj velem, bús fenyőfaág!

2007.

 

Változatok egy álomra

1.

Haiku-álom

 

Nézek az égre.

Végtelen éjben a nap

már álomba tért.

 

Gyertyaláng  lobban,

elsimul hosszan a fény,

lelkünk összeér.

 

Fénynyoszolyáján

csillagok álmát őrzi

a magányos Hold.

 

Lobbanó gyertya

emléked hozza, ölel

álmomban a múlt.

2007.

 

2.

Álom

 

Nézek az égre, végtelen éjben

a nap már álomba tért.

Gyertyaláng lobban, elsimul hosszan,

lelkünk a lángban összeér.

 

Fénynyoszolyáján csillagok álmát

őrzi a magányos Hold,

lobbanó gyertya emléked hozza,

ölel álmomban a múlt.

2007.

 

Láncszemek

 

Győztes, csak az lehet, aki él,
s az élet annak szép, ki remél.
Örök a szellem, és a rút halál
elvész a hit  és remény hajnalán.

*

Soha ne sajnáld, kit a sorsa nyom,
se azt, akit lesújt a borzalom!
Hagyd őket inkább sírni válladon,
osztozz velük a súlyos bánaton!

*

Imádkozz másokért, ha érzed is,

hogy borús, reményvesztett vagy te is,

és sötét világ ez a bús csoda:

a végtelenség lélektemploma.

*

Órán, percen, s minden időn túl
szárnyalunk a létben mind oda,
hol koldusként is gazdag a lélek, 
s a végtelen a szellem otthona.

*

2007.

 

Tavasz-pillanat

 

Rigópár ült ma a parkban,

boldogan trilláztak a fán.

Napsugár táncolt a tavaszban,

egy szirmát bontó ibolyán.

 

Csak álltunk a pillanatban,

s - ahogy a földre az ég -

rám hajolt kedvesem karja,

és néztük a rigókat még…

2007.

 

 

Minden MOST van

Megállt az idő,
minden végtelen.
Régóta kívül élek
- ha élet ez még -
mindenen.
Kívül élek a mán,
kívül a tegnapon,
kívül a reménytelen,
rejtelmes holnapon.
Már sírni sem tudok
hangtalan, néma létemen.
Most csak hű társam,
a jó csend van
együtt velem.

Hallgat a végtelen,
valamit vár talán .
Hallgat a csend is némán,
együtt pihen velem,
és most ketten
reménykedünk, -
én és a csendem -
egy derűs,
boldogabb életen
e végtelen,
üres létpillanatban,
ahol megállt
az idővel kicsit
sodró sorsom is...

Lehet, hogy alszik,
pihen ő is kicsit,
és éppen a kékszárnyú
békéről álmodik,
s vele száll minden,
mi szomorú, oda,
hol nem dúl háború,
mindenki boldog,
és senki sem szomorú.
Oda, hol nincs bánat,
nincs már szenvedés,
csak derű van, mosoly,
és nincsen éhezés.

Ketten vagyunk
jóideje már
ebben a félénken,
tétován
meg-megrezzenő
létben,
a csend, meg én.
De amott, a
pillanaton túl,
valami szomorú,
mégis reményteli,
félénken hívó,
remegő fény üzen,
mögötte hiába áll
őrt dacolva
elmúlt bús,
fájdalmas életem:
a könny, a gyász,
a kín, a félelem.

- Ami rám vár még,
talán csak arasznyi,
röpke lét,
új boldogsághoz,
derűsebb léthez
tudom, nagyon kevés .
- mormolom -
s amíg a néma,
álló pillanatban
múló létemen
gondolkozom,
valami moccan.

S a fáradt pillanatban,
ahogy a lassan kihűlő
kávét kavargatom,
fölsejlik megint létem is.
Látom, amint
múltammal
összeölelkezik
a MOST,
és a meghitt csendben,
együtt van a JELEN,
és elmúlt életem.
Most minden végtelen.
Múlt és jelen
együtt van ITT
és MOST velem,
ahogy a lila, pöttyös,
megcsorbult szélű
kávéskészletem
utolsó darabja,
a hűséges, vén,
törött kávéscsésze alja is
itt van a múltból
hűséggel velem maradva.

Élek hát újra.
hallik a csendem.
Üzenet jön halkan
valahonnan,
s a néma,
dermedt pillanatban,
a legördülő könnycsepp is
félúton megpihen
az álló időben,
ahol áll a végtelen.

Tétován billen a
félénk könnycsepp,
mielőtt legördül
a vén porcelánon,
s életem a könnyel
az időtlen út alatt
a mozduló időben
filmként végigszalad.
és a néma csendben
megszólít az a néma hang:
Indulj! Haladj!

Még egy utolsó,
lassú mozdulat,
amíg leteszem
a kávéskanalat
a vén csészealjra,
és a mozdulatban
már a MOST van.

ÉLEK hát!
MINDEN
MOST
VAN!
2008.

Halottnak hitt szavak

Ahogy a hínár alatt
makacs kagylóban
megbújó
félénk gyöngyszemek
titkát sem tudja más,
csak a tengerek,
úgy rejti titkomat
lelkem tengermélye,
mely minden kínt
hosszan rejteget.

S  a fájó,
bús titokban fogant
néma gondolat,
mielőtt végsőt hördül,
halálos kín alatt
még megszüli kárhozott,
véres magzatát,
nem bánva már,
hogy nem érti őt
a gúnyos, rút világ.

Utolsó sóhaja alatt
zihálva megszületnek
a halottnak hitt szavak,
s féltett titkomról
feloldozást remélve,
esengve vallanak,
ahogy lassan, ernyedten
a szürke, gyűrött
papírlapra hullanak, 
s bennük új életre kél
a tűnő gondolat.
2008.

 

Menekülő szavak

 

Tudod, van úgy,

hogy egy-egy sötét,

borús, őszi napon,

egyszerűen hiányzol nekem,

nagyon - nagyon ...

de csak egy búcsúzó

falevél

köszön be futtában

bús emlékeddel

az  ablakon.

 

Üres szobádban

kósza árnyak járnak

lassú

táncot

veled

a fehér falon,

 

s ahogy dalodat

némán dúdolom,

emlékek dobolnak

halántékomon,

és futva menekülnek

a megriadt szavak,

míg arcomon

a könnycseppek

üveggyöngyökként

széthullanak.

2008.

 

Mama

 

Mama!

fakuló arcod is

éltető fény nekem,

bár bús barázdáin

már örökre ott piheg

reményvesztett,

könyörgő-könnyes

életem:

 

Mama!

Segíts nekem!

- szólítlak most,

és mindörökké

önzőn, zokogva 

álmomban is,

s csak néha bús-csendesen.

 

Mama!

Kérlek, bocsáss meg nekem,

Nézd el önzőségemet,

visszatérő gyermek-vétkemet,

hogy könnyek,

fájdalmak titkait

konokul, egyre kérdezem,

s hogy anyaként is

csak általad létezem:

mert pillantásod is

új remény,

s kegyelem nekem.

 

Mosolyod meghitt,

ha fázom, melegít.

Könnyed a hűs forrás,

ha bánat-láz hevít.

 

Mama!

Ugye remélhetem,

hogy bocsánatos bűn vagyok

ritkuló, száradó könnyeden,

s amiért gyengülő,

lassuló szívedet

- szeretetedre mindig éhesen -

mohón kifosztom,

s magamnak ölelem -

ugye megbocsátod ezt

egyszer nekem?

 

Mama!

Tudom,

te már itt maradsz

örökre velem,

mert általad lehet csak

teljessé életem!

Előlem nem rejthet

soha a végtelen,

elérlek akkor is,

ha ott állsz majd

a messzi fény-hegyen.

 

Mama!

Kérlek, hosszan ints

akkor nekem!

Engesztelésül,

s hálából, hogy vagy,

s hogy éppen nekem,

szavak helyett

e szál virágot rejtem én

a régi, szép üvegvázádba

csendesen

Anyák Napjának

áldott reggelén.

2008.

Különös, őszi este

Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így,
bús átkozott.?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit
megint itt hagyott
örökül,
végül.,
mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól,
- akár fiú a hajlott anyától
egy virradatkor.
örökre  -
búcsúzott.

Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem a sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak
valami búcsúzó táncot megint.

Néztem a hajlongó táncseregre,
s ekkor egy libbenő kis levelecske
pördült előttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt,
és megállt ott kicsit, pihegve.

Majd lassan, pörögve,
- mint egy lepke,
aki párjának elébb még
hívón a szárnyát billegette -
elszállt,
örökre, messze,
talán a végtelenbe. 

Fényárban úszott az ég, s csak röpült,
szárnyalt egyre, messze
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána.
Meg-megrebbent aranyló levél-teste,
és egy csillag - mint aki föntről leste -
éppen kigyúlt,
s mintha az égből integetne.

Különös volt ez az aranyló,
szép, őszi este.

2008.

Ki váltja meg?

Csak betűk, szavak.
Néhány gondolat.
Mégis, megannyi szín,
mosoly, néha harag,
a lélek dallama,
és tenger könny fakad
a  betűk, szavak
titkos burkain.

És a könnyű, fehér papír
vigyázza időtlen',
hallgatag',
az ólomsúlyú
és a szárnyaló titkokat.
Tartja a lélek kőszirtjeit,
az ember önként vallott
bűnét, vágyát, könnyeit.

Különös titok.
Talán csoda,
hogy az ember az a Földön, egymaga,
aki olvas, ír, és hallik a szava.
Talán az Isten segít,
- ha hisszük tetteit. -
aki e rejtelemmel alkotta
teremtményeit.?

Vajon az ember - nélküle -
ennyi erőre képes-e?
S e különös, Isten - alkotta csoda,
- a teremtett ember maga -
ha képes mind megfejteni,
szavakba, dalba önteni
a lélek titkos pecsétjeit,
s megvallani
örömeit és vétkeit,
miért várja mégis az istenit:
hogy valahol, valaki majd
megváltja egyszer
a bűneit?
Talán az ember lelkében lakik
valahol Isten is.

2008.

Te vagy

Te vagy, ki úgy érzed,
vétkeid,
s feledhetetlen múltad,
bűneid,
száz kudarctól halott
céljaid
furcsa, megvénült
rabja vagy,
bús-ráncú bolond,
kit rég' halott ősök
emléke vonszol
bezápult,
bomló,
halódó sorsból
a remény villanó,
gyér fénye felé.

Te vagy, mégis,
ki másoknak fényt adsz,
ha mosolyra váltod
könnyeidet,
s fejed a földről
a végtelen égre
- fohásszal
értük -
fölemeled.

2008.

Mindörökké ősz

Megint úgy érzed, vége már.
Oson az ősz elől,
szökik a nyár,
s nyomában fénytelen
sötétség terem,
és a fekete,
ködfátylas éjeken
megcsikordul benned
újra a félelem,
ahogy a kozmikus éteren
a holtak - küldte
elmúlás árnya vár,
les rád lopva,
hidegen,
ezen a fakó,
búcsúzó nyárutón is.
és megriadt lelkeden - mint
halálos betegen  a gyilkos láz,
a végzetes -
végül kéjesen elpihen
ez a hívatlan,
örök idegen.

Ilyenkor meghal
belül az indulat,
nincs megbocsátás,
sem harag.

Már nem számolod
a napokat,
úgysincs barátod,
ki meglátogat.

Az éjben veled
a Hold vacog,
körötte sápadt csillagok.
Szél elől perdül
a rőt falevél,
s gyáván a földre hull,
ha jön a dér.

A napsugár már csak
villanás,
fagyott mosolyú,
hamis varázs.

Magányos éjek,
ködfátyol, homály,
álomból riaszt
egy bús kormorán.
Az égből int le bús apád,
és könnyes álom a jóanyád.
Csak illat és lábnyom már
az úton át feléd csaholó
kiskutyád.

Nagyon magad vagy,
egymagad,
semminek érzed így magad.
Ne csüggedj,
mégsem vagy egyedül,
hiszen a sírodra gyertya ül
egy magányos őszön,
s a lelkedet
lobogó gyertyaláng
érinti meg.

Gyermeked csendben
mormol egy imát,
s megpillant újra
a könnyein át.

Ne csüggedj,
nem vagy egyedül,
amíg a sírodra gyertya ül.
Az ősz csak akkor lesz
örök nekünk,
ha eltemetjük
a gyermekünk.
2008.

emlékek nélkül félek

félek

hogy végül
magányos csend ölel
álmom sem kering már
emléked körül

félek

hogy végül
emlékek nélkül
dermedt magányra
ébred a kifosztott
lélek

mint hajótörött
kit tépett vitorlaroncs mögött
viharverten
partra vetett
a dühöngő tenger
s lázálmából
riadtan
arra
retten
a lusta parti hullámokon
hogy sorsát
- akaratlan -
örökre összefonta
a lakatlan
buja szigettel
bár csak a testét adja oda
jeges-kényszeredetten

félek

hogy végül
reszkető csend ül majd
velem az éjben
s emlékeimtől
megfosztva
üres lélekkel
élek
emlékek nélkül
félek
2008.

Gyöngykagyló-ballada

Gyertyaláng játssza el
néha még
bús árnyjátékával
nélküled élt,
de éjszakánként még
valóságnak remélt
esdeklő álmomat:
jöttödet,
a hiú reményt,
halott boldogságomat,
mi reggelente
néma könny,
tűnt álom marad,
s nyomában a
vágyott érkezés
csak üres, sötét,
reményvesztett,
magányos ébredés.

A gyöngykagyló is
hiába tárja szét vágyón
kincsétől megfosztott ölét,
már elpártolt tőle
a szerencse:
egyetlen kincsét
a gyöngyhalász
örökre hazavitte,
és a meddő,
kifosztott kagyló-anyó
kábultan bolyong a parton
viharverten, -
mint törött hajó
vitorlák nélkül,
partra vetetten -
drága kincsére
hiába vár már hosszan
minden pirkadatban,
s esténként is
a lebukó nappal.

Ott vár az éjben is,
mint őrült, ősz anya,
ki hiába várja
a fiát haza,
de ott áll a parton
minden éjszaka,
ha ismerősök gúnyolják,
nevetik is,
és mögötte
suttogják titokban:
ő az!

Megint ott áll,
némán, mozdulatlan,
és énekelget
magában valami
altatót, vagy balladát
halkan.
Talán a fiát hívja ma is
minden könnyes dalban,
kit itt találtak, -
sok éve már -
a habokban,
holtan.
2008.

Gyönyörű terhünk

Barlang mélyén,
megkövült kincsek ős-titkáról
suttog úgy a múlt,
ahogy bús-mozdulatlan
sötét szemed óvó leple,
szempillád alól
valami időtlenségben rejtőző
mély titok
lopódzik "azóta" felém
hangtalanul,
míg végre
egy fukar könnycsepp
csiszolatlan,
apró gyémántként
a tenyerembe hull,
elárulva rút kétkedésem,
s szinte vakít a szégyen,
amiért ebben a furcsa,
fájó időtlenségben
kétkedve kutatom
megkövesült,
rejtett fájdalmadat,
amely - már tudom -
örökre
a kettőnk
gyönyörű terhe,
bús
titka
marad...

Elengedtük.
Elment örökre
a végtelenbe
a fiam,
a fiad...
2008.

Talán a gyertyaláng

Talán egy színes festmény a lét csupán.
Talán nagy, vidám ház e világ, és végtelen falán
Talán a fák, az ég is csak képek.
Talán a porszem földi lények
- köztük az emberek - angyalok ma már,
s Isten épp' rólunk mesél.

Talán való az álom, hogy nincs halál.
Talán a sötétből hajnalpír fakad.
Talán halott szerelmek élednek újra.
Talán az angyalok szemében,
aranyló reszketéssel megcsillan most a Nap.
nyár csókol, s szél dalol tavaszt.

Talán még visszatér a tűnt varázs.
Talán fény-ébredésre kék hajnal fakad.
Talán éled halott szerelmünk újra.
Talán bús szemedben megcsillan még a Nap,
s fényével visszatér a nyári láz,
napfény-tűz ébreszt, fénycsók-varázs.

Talán a fagyos, hófehér táj is álom.
Talán csak tisztul álmában a világ,
Talán gyertyaláng kelti föl, kinek e lét örök álom,
Talán harmatot csókol a hajnal a halott fákon.
Gyere, aludjunk kedves. Talán való az álmom.
Mire ébredsz, szerelmem, álmodat valóra váltom!

2008.

Oldal: Verseim 2007-2008.
Csillagfiú (Gősi Zoltán emlékére) - © 2008 - 2024 - lelekhangok.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat