Jókai Annával - "Az önző gyász"-ról...

Hivatkozás: http://ujember.katolikus.hu/Archivum/001029/0301.html

„Jókai Anna:

Az önző gyász

Semmivel össze nem hasonlítható mély fájdalom, s bizonyos értelemben hitünk próbája is a szeretett lény halála. Akad, aki kétségbeesésében Istent kárhoztatja: miért, miért vetted el, éppen Őt, éppen most, éppen tőlem?! Van, aki - értelmiségi körökben ez a divatos - a halált egyenesen botránynak tartja, öklét rázza a világra: hogyan, hát mindenkinek meg kell halnia, se rang, se pénz, se érdem nem számít?"

***

A valóban istentudó és Istent hívő ember azonban szeretné elérni a bizalomnak, a tökéletes megértésnek és ráhagyatkozásnak azt a magas szellemi állapotát, amikor mindent átlátva hitelessé válik - a felismerésben válik hitelessé - a szónoki kérdésben rejlő nyugalom: - Halál, hol a te fullánkod?-  Törekszünk erre, de kevesünknek sikerül. ...

Tárgyi emlékeket őrzünk, fotókat dédelgetünk - s szükség is van erre, módjával és mértékkel. "

"Rideg önámítás mindentől megválni, lakástól, bútortól, kerttől, hogy semmi se emlékeztessen az eltávozottal közös életünkre. A képeket a lelkünkből nem radírozhatjuk ki - azok még a legtávolabbi kontinensre is elkísérnek, gyötörnek, álmainkat megszállják. Nem a nyomokat kell eltüntetni, nem az emlékezetet kell mesterségesen eltompítanunk, hanem arra kell ügyelni, el ne uralkodjon rajtunk az önző gyász, ami visszaköveteli, lehúzza az anyagba azt, akinek már nem itt van dolga... Hiszen Krisztus óta a halál az Atyához vezet; a lélek úton van, át- és átszűrődik, megméri magát és megmérettetik. Halál és feltámadás, együtt! A Golgotai Misztérium nemcsak a nagypénteki kínhalált jelenti, hanem a húsvétvasárnapi feltámadást is. Persze, hogy fáj, persze, hogy szenvedés az elválás - a láthatóból a láthatatlan birodalmába bocsátani, akit annyira szeretünk... akit becéztünk, kényeztettünk, ő aki megsimogatta reggelente a hajunkat... anyánkat-apánkat vagy társunkat-támaszunkat a szerelmetes létben... az igaz barátot... - s ami a legnehezebb - édes, testünkből szakadt gyermekünket. Mária is ott roskadt a kereszt alatt, Magdolnának is hullottak a könnyei, János is megrendült, pedig a tanítványok közül ő tudta legjobban, mi és miért történt ezen a szent napon... Hát hogyne sírnánk, szegény kis emberkék, a sírhant mellett, amikor hullanak a koporsóra a kemény göröngyök, vagy amikor egy marék porként a számunkra oly kedveset befalazzák? Legalábbis így érezzük: ő az, akivel ez történik... s velünk méltatlanság esett azzal, hogy itthagyott bennünket."

"Az önző gyász megkísért. A kalap a fogason marad, a szobában semmit sem szabad mozdítani, a ruhák-cipők a szekrényben, étkezésnél üres tányér az asztalon, mintha csak sétálni ment volna! Rögzíteni a rögzíthetetlent, visszaszippantani azt, aki a lélekvilágban éppen távolodni akar a Földtől... jaj ne tegyük! Küldeni kell, kísérni a szeretetünkkel, hálás és megbocsátó gondolatokkal, imáinkkal ajánlani őt Krisztus védelmébe; és remélve-remélni, egyszer majd újra ráismerünk egymásra, nem a külső szerint, hanem színről színre, amikor a legrejtettebb lényeg is megnyílik az örök összetartozásban.

Vegyük komolyan a gyászjelentést, amely a -földi maradványokról- beszél, gondoskodjunk végtisztességről a feladatát betöltött testet illetően. Gyújtsunk gyertyát a sírnál: de aki elment, ne ott keressük! A krisztusi vigasz: - aki hisz bennem, nem hal meg, hanem örökké él! - Ez az egyetlen reális vigasz, s nem a konvencionális, elhadart - fogadja őszinte részvétem!

Születés és halál: testvérek. Minden bölcső koporsó. Minden koporsó bölcső."

A születő üdvözlésére

Megmosdatunk, megmérünk.
Azt hisszük, pontosan tudjuk súlyodat.
S titok, kit szeretünk benned.
Ott: Isten veled Itt: Isten hozott

Halott-búcsúztató

Megmosdatunk, felmérünk.
Azt hisszük, pontosan tudjuk a veszteséget.
S titok, kit szerettél bennünk.
Itt: Isten veled Ott: Isten hozott

(A szerző Kossuth-díjas író)”

***

Nagyon szép gondolatok ezek, de azt hiszem, elsősorban a mély (Isten)hittel megáldott gyászolók számára teljesek, és az ő számukra lehetséges kivezető út ez a gyász kínjaiból.

De mi van azokkal, akik nem hívők?  (mert ugyebár a vallás és a hit gyakorta elválik egymástól, azaz hogy nincs is közük egymáshoz)

S ha hívők is - vagy nem „tudnak” még, azaz hiányzik lelkükből a megtapasztalás, vagy teljesen elzárkóznak mindenféle vallási megközelítéstől. Számukra is hatalmas veszteségeket jelent szerettük elvesztése… Velük mi (van)lesz? Hol keressenek vigaszt?

Hogy halottunkat „küldeni kell”…? Igen, van, hogy küldeni kell, és volt életemben példa erre is - amikor édesapám szenvedését éltem át heteken keresztül. Számára végül már szívemből kértem a Teremtő kegyelmét, egészen pontosan azt, hogy vegye őt karjába az Úr… Békés volt a halála, a búcsúzásunk és a gyászom is az.

A fiamat viszont, aki imádott élni, és most már örökre lemarad minden földi szépségről, ma sem tudom „küldeni”, egyetlen percig sem érzem soha a vigasztalások erejét, legyen bár vallási, baráti, bármilyen szép bíztatás - amelyek erre ösztökélnek. Nem küldöm hát, hanem tanulok együtt élni irtózatos fájdalmammal, a hiánnyal, az űrrel, ami betölthetetlen. Gyakran hívom az emlékeket, amelyek felidézik őt, s amelyekhez mélyen és makacsul ragaszkodom.

S különösen örömöt nem érzek Zoli fiam távozása miatt, és számomra elfogadhatatlan az efféle megközelítés - bár néhol olvasok ilyen elengedésről is, miszerint ez az igazi: felszabadult örömmel kísérni szerettünk örök távozását  - hova is…? A végtelenbe? Az öröklétbe? A feltámadás felé…? Vagy a végső megsemmisülés felé?

(Az anyag-világban, amelyben élünk, meghatározó az anyag, a matéria, s mindezek érzékelése. S bár rendkívül fontos felismerés (volna) valamennyiünk számára a szellem, a lélek, a szellemiség - a SZERETET - vajon felismerjük-e még itt, a Matériában…? S mi van, ha nem?)

Számomra, aki immár 10 éve gyászolom túl korán eltávozott fiamat, ma is gyakran üresen csengenek, és talán közhelyesek is azok a szavak, amelyek aköré a bizonyos „elengedés” meg „gyászmunka” köré csoportosulnak.  Gyakran hívom, szólítom őt ma is - álmaimban, álomért imádkozva, hogy lássam, érezzem, halljam… Azaz, hogy érezzem őt… (azaz hogy kit is…? A hasonmását, az emlékét, vagy a lelkét…? Talán az emlékeimet? – ma sem tudom a választ, de gyakran érzem: Ő már NINCS! – ÉS EZ ISZONYÚ…!)

Aztán elengedem újra és újra, békés lélekkel, hogy legközelebb, ha hiánya itt a földi síkon már-már elviselhetetlen, megint hívjam…

Hát ezért nem tudom talán ma, 10 évvel később sem, mi az az elengedés…Legfeljebb sejtéseim vannak…

De túléltem. S talán megint élek… Újra élek.

(De mi van (lesz)Ővele..?)

... Mindemellett  nagyon szépen gondolkodik a szerző, és bizonyos tekintetben hasonlóan gondolkodom - bár az már erősen racionális gondolkodás… Egy példa erre: azt hiszem, sohasem gondoltam, hogy Zoli ott van a sírban, a temetőben… Hogy szelleme, lelke, lelki-szellemi hagyatéka otthon van, velünk, és a világban bárhova elkísér, azt annál inkább hiszem, érzem, tapasztalom.

2009. november

Oldal: Gondolkodó
Csillagfiú (Gősi Zoltán emlékére) - © 2008 - 2024 - lelekhangok.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat