A múzsa csókja
Költő!
A titok mélyen megbújik,
de Te ne add föl,
rátalálsz
utad során
egy hűséges társra,
s ez nem félelmetes
látomás…!
Indulj hát, ember
a lélek-útra,
hol álarcod lehull,
s felderül
valami tiszta,
szivárványszínű
gyönyörű fény,
ott legbelül…
Szökken az árnyék,
s nyomában könnyű
mosoly születik
arcodon,
s e félszeg,
néma bíztatásra
fénycsók villan majd
ajkadon.
Feltárul akkor
e csábos csókra
a mélyen rejtőző,
nagy titok,
s bár szelíden szólít,
biztosan hallod:
„Költő! A lelked,
a múzsád vagyok!”
2008.
Szól a lélek
Szól a lélek:
hallga', hallga'!
Csendre vágyik
most a gazda.
Van, hogy ő is
úgy akarja,
csituljon a
lélek hangja ...
Most a csend kell,
most a néma
gondolat vár,
hogy leírja...
És a csendben
- hang se' rebben -
csak a fehér
papir zizzen...
- Vajh' búsat ír?
Vagy vidámat?
Csend öleli
a gazdámat...
Szól a lélek:
hallga',hallga'...!
És a néma
pillanatba',
válaszul a
lélekhangra
- mint a gyöngyszem,
ha kipattan -
legördül egy
fénylő könnycsepp,
rá a szóra,
gondolatra,
a hótiszta
papírlapra.
Szól a lélek:
Hallga'! Hallga'!
Bánatáról
ír a gazda...
2008.
Téli hangulat
a végtelen ég
szunnyad felhőlepelén
éj titkát rejti
bíbor palástján
pislog az ébredő nap
álmait őrzi
tar ág nyújtózik
titokban tavaszt remél
szendereg a fény
álmos a táj még
vacogva hívja a fényt
hótakaróban
2008.
Esti csend
csendárnyék ölel
napfényt kerget árválló
füstfodor felé
a nedves arcú égen
szótlan szétterülő est
árny lép a falon
békesség oson felém
megérint lágyan
s hangtalan mosolyt fakaszt
könnyező gyertyafényben
2008.
Életír a fényed
rohanni kéne végül
elfutni bárhová
menni csak úgy is
arra
hol nem vezet
fényút tovább
szaladni örökké mégis
egy bölcs hang
s biztos kéz után
keresni mindenütt
csupasz lélekkel
fogvacogva
rettegve
pokol-sötétben is
akár
rohanni egyre tovább
ha mégoly gyenge is
a fénynyaláb
s az út végén röhögve vár
végítélet nélkül
s kaszáját lendítve
készenlétben áll
a gyilkos vén halál
hogy kioltsa vágyadat
mi éltet még talán
de életír a fényed
s a csillogás nyomán
szűkölve omlik össze
a kaszás
mint kártyavár
2008.
Láncszemek 2.
Hallgasd meg a fohászt:
légy Istenné, Ember!
Meglásd, minden könnyebb
együtt, a végtelennel,
hol Istent és Embert,
és minden teremtett
égi s földi lényt
egyformán átölel
az égi csillagfény,
mely mindannyiunkhoz
végül ideér.
Ember! Tudd, túlélsz
bár sok halált,
csak szeress, mert egy
mind, aki szeret,
s a fűszál ha meghajol is
a súlyos lépteken,
és télen fáradtan,
erőtlenül pihen,
tavasszal mégis
az örök fény nyomán
reményt hozó,
új létről üzen.
*
A boldogság
kis örömök sora.
Valamiért ezekre
mégsem figyelünk oda.
A csoda-képlet pedig
nagyon egyszerű:
minden új kezdet,
a tiéd is, ha hiszed,
magad vagy a csoda,
s varázslatos, hogy
magadat új életként
a végtelennek adod.
A csoda itt él veled,
s vár, hogy észreveszed.
*
Dalolj, míg lélegzel,
dacolj az élettel,
küzdj gyarló lényeddel,
világíts fényeddel!
Ha jót kapsz,
ültesd el, neveld fel,
s adj bátran, kinek kell!
Meglásd, mint évelő,
színes kis virág,
magjából mindig hajt
gyönyörű, új virág!
*
Szeresd, ki felvidít,
bánatod messze vidd!
A tiszta szeretet
repítse könnyeid
messzire,
ahol a szél sem
bánatról énekel,
de érti a szív dalát,
ezért hát sohase
rejtsd el a könnyeket.
Énekelj boldogan,
sírj, nevess, szeress,
s vedd észre a csodát:
Ember vagy -
éld át!
A kerti úton át
a fű friss illatát
érezheted,
és lépteid nyomán
a kövek halk dalát
hallhatod,
csak láss,
nyisd ki jól szemed,
ne csak nézd,
őrizd a színeket, és
szívd mélyen magadba
a lét illatát,
s álmaid elhozzák
egyszer
a végtelen csodát:
egy kisgyermek
ártatlan, igaz mosolyát.
*
Ha megpillantod
az alvó gyermek arcát,
hangtalanul,
hosszan nézd
e csodát,
s rejtsd el bús napjaidra
tiszta mosolyát,
s végtelen utadon
mondj el néha
e gyermekmosolyért
egy halk imát.
2008.
Szilánkok
*
Élek hát mégis...
Halálos csendben,
nélküled simul
némán a lelkem
emlékeinkhez,
s a múlt
átölel.
*
Mindent odaadnék
a világnak,
életem adnám fának,
virágnak,
csak még valaha
láthatnálak…
*
Odaértem hozzád
a végtelenben,
s míg fényből font mosolyod
lestem,
fájdalmas,
földi létre riadt
a lelkem.
*
Kinyílt az égi ablak,
s virág helyett
odaálmodtalak
magamnak,
ahol vársz,
míg az
örök
csend
ölel.
*
Percedet
hiába rabolta múló lét, s idő,
testedet őrzi csak a néma temető,
lelked a végtelenben
örökkévaló.
*
Remegve kérlek, adj még időt
halódó lelkemnek,
Istenem!
Fényedtől - tudom,
új erőre kap
tántorgó életem.
*
Ha átkarol majd fönn
a végtelen,
s szerelmes táncát
lágyan lejti veled,
kinyílnak akkor
az égi ablakok,
s szeretteid
angyalcsókjukkal
várnak ott,
ahová nem kísérhet el
a félelem.
*
Csodák világa várja a gyermeket,
amíg anyja meséjén szendereg.
S ha majd a csodavilágból
zord létre riad,
lelkében megleli a régi álmokat.
*
Szorítanálak,
nem engednélek,
áldoznám én is
magamat érted,
ahogy a tél is
jégvirág-csókot
áldoz halódva
a tavasz elé.
*
2008.
Szívem-faragta kő
megannyi érzés
röppenő hangulat
kín bánat félelem
örömkönny
és fájdalomkőre sírt
gyász
újuló remény
üvöltő gyötrelem
boldogító csók
vágy
és örök
szerelem
szívem-faragta
kő alatt
megbújó
zsongó végtelen
minden halálom
bűvös lelkem is
és villanó valóm
néma kövekre sírt
értelem talán
mégis
a sorsom is:
kín-csodás
életem
2008.
A remény születése
Ha vánszorogsz is
sorsod útján,
s lelki békéd
egyre-másra elkerül,
ha néma éjen,
csillagtalan
sötét égen
fölötted már
a fekete,
halálhangú
csend feszül,
s mint fojtó köd
téli tájra,
a nyugtalanság
jéghidegen rád terül,
csak meg ne állj!
Még menj tovább!
Már célba érsz,
és vár a fény!
Csitul majd
a rút gomolygás,
bús terhével
végsőt jajdul,
mint a tél,
ha hószín ágyán,
tiszta gyolcsán
szivárványos
szép tavaszlány
áldott álmát,
édes titkát
betölti a szenvedély,
s fájdalmas-szép
kínsikollyal
születik
a bíborfényű
békesség ,
az új
REMÉNY.
2008.