Gősi Vali

(válogatott versek 2006-2010)

1./ Zoli emlékére

Fénylovasok

Kihalt a világ, sötét van nélküled,

álmaim idézik égi fényedet.

Álmomban várom még, hogy eljössz megint,

de nincs már, ki ölel, s hazug az álom is.

Csak emléked hozzák bús fénylovasok,

ha égen a tejút lámpása ragyog.

Fénylovak hátán hosszú az út…

Hadd küldjek könnyes fénykoszorút.

 

Várok az éjben… látlak… Te is?

Álmodó szívem az égre tekint.

Hallom a hangod, kérdezed is:

Ott mindig nyár van? Fénykezed int…

Nincs itt már nyár, csak halott virág.

Fénykönnyet hullat az édesanyád.

Könny-eső mossa a fényhegyeket,

Fénylovak habzó szája remeg.

 

Vágtatnak feléd a fénylovasok,

viszik a hírt, mit rólad álmodok.

Tűnik az álom is, felébredek,

nézem hosszan a fényképedet…

Halott a világ, csak álom a hír.

Fénytelen minden, néma a sír.

Nem sül számodra mézeskalács.

Nem érzed soha már édes illatát.

2007.

Csillagfiú

(Zoli emlékére)

Megint itt vagy, látlak, látlak!
Nem adlak a mennyországnak!
Ne játssz velem, ne fuss, megvagy!
Tenyeremben apró csillag -
az én kis csillagfiam vagy!

Csillagfiú, ne fuss, várlak!
Nem adlak a mennyországnak!
Maradj velem, szépen kérlek,
csillagszemű, égi herceg,
gyere vissza, kérlek téged!

Ne bújj el a felhők mögé,
az én szívem ott is meglel!
Tündérlányok hada kerget
édesanyád szíve elé,
ezüstkönnyet sírok érted!

Ha elbújsz is, megkereslek,
Csillagfiú, kicsi herceg,
Gyere, bújj meg a szívemben…
elférsz jól a tenyeremben…
gyere haza, várlak, Szentem!

Lentről is látni a napot,
láthatod, ha a hold ragyog,
s bárányfelhők dunnájába
kapaszkodnak a csillagok.
Megígérem, megláthatod!

Csillagfiú, kicsi herceg!
Ha nem jössz, én indulok!
Te akartál bújócskázni,
látod, már csillag vagyok,
fönn az égen ragyogok!

Csillagfiú, kicsi herceg,
én mindenütt veled vagyok!
Játszottál a tenyeremben,
szaladgáltál a szívemben,
elbújtál, de megvagy most!

Itt vagyok már fönn az égen,
látod? Elérem a napot!
Maradj csak itt a szívemben,
vagy bújj meg a tenyeremben,
tündérekről dúdolok.

(2006)

Álmomban

bár a sors

fukarul

kurtára szabta az életed

és a sírodba

magaddal vittél

lelkemből

minden éneket

álmomban néha mégis

örömtől dúdolok

ha szárnyukon

hazarepítenek

néha

az

angyalok

(2006)

Táncoló gyertyaláng

Reszketve lehajló fenyőfaág
rezgő, hócsipke-fátyolán
eleven, lobogó gyertyaláng:
fájdalmas, hamis csillogás.

Miért-e szilaj, ősi tánc,
e lüktető, derűs lobogás?
Hazug a táncod, gyertyaláng!
Csend feszít, emlék kiált.

Hagyd meg e bús csendemet,
bánatom néma dalát,
csitulj, táncoló gyertyaláng,
sírj velem, bús fenyőfaág!

2007.

Változatok egy álomra

1.

Haiku-álom

 

Nézek az égre.

Végtelen éjben a nap

már álomba tért.

Gyertyaláng  lobban,

elsimul hosszan a fény,

lelkünk összeér.

Fénynyoszolyáján

csillagok álmát őrzi

a magányos Hold.

 

Lobbanó gyertya

emléked hozza, ölel

álmomban a múlt.

2007.

2.

Álom

Nézek az égre, végtelen éjben

a nap már álomba tért.

Gyertyaláng lobban, elsimul hosszan,

lelkünk a lángban összeér.

 

Fénynyoszolyáján csillagok álmát

őrzi a magányos Hold,

lobbanó gyertya emléked hozza,

ölel álmomban a múlt.

2007.

 

Aludj, kisfiam!

Csöndes a sírkert,

lobban a láng,

itt vagyok, Kincsem,

az édesanyád!

 

Eljöttem hozzád,

hogy mondjak mesét.

Rigók dalolnak,

dalt súg a szél.

 

Tiéd e dallam,

halld a zenét,

aludj, mint régen,

a tündérmesén.

 

Itt vagyok nálad,

aludj, ne félj!

Hallom, hogy kérlelsz:

Anyu, mesélj!

 

Csitt, csak hallgass,

a szív szava szól:

szeretlek kincsem!

Hallod valahol?

 

Csöndes a sírkert,

lobban a láng,

altatót dúdol

az édesanyád.

Dobban a szívem,

hallod? Álmodra vár.

Aludj, s mint régen,

álmodj csodát!

Aludj el kérlek,

ne félj, ne sírj!

Itt vagyok én is,

és ölel a sír.

 

Betakar óvón

a langyos föld,

szívem a széllel

együtt köszönt.

 

Álmosan reccsen

fönt egy faág.

Holnap is mesélek,

jó éjszakát!

2007

 

Szilánkok

*
Élek hát mégis...
Halálos csendben,
nélküled simul
némán a lelkem
emlékeinkhez,
s a múlt

átölel.
*
Mindent odaadnék
a világnak,
életem adnám fának,
virágnak,
csak még valaha
láthatnálak…
*
Odaértem hozzád
a végtelenben,
s míg fényből font mosolyod
lestem,
fájdalmas,
földi létre riadt
a lelkem.
*
Kinyílt az égi ablak,
s virág helyett
odaálmodtalak
magamnak,
ahol vársz,
míg az

örök

csend

ölel.
*
Percedet
hiába rabolta múló lét, s idő,
testedet őrzi csak a néma temető,
lelked a végtelenben
örökkévaló.
*
Remegve kérlek, adj még időt
halódó lelkemnek,
Istenem!
Fényedtől - tudom,
új erőre kap
tántorgó életem.
*
Ha átkarol majd fönn

a végtelen,
s szerelmes táncát
lágyan lejti veled,
kinyílnak akkor
az égi ablakok,
s szeretteid
angyalcsókjukkal
várnak ott,

ahová nem kísérhet el

a félelem.
*
Csodák világa várja a gyermeket,
amíg anyja meséjén szendereg.
S ha majd a csodavilágból

zord létre riad,
lelkében megleli a régi álmokat.
*
Szorítanálak,
nem engednélek,
áldoznám én is
magamat érted,
ahogy a tél is
jégvirág-csókot
áldoz halódva
a tavasz elé.
*

2007.

Vágyódó

(a hóvirág elé - fiamhoz)

Hallgatom a csendet

Órák napok telnek

Vágyódó

Imámmal

Reszkető könnyű némaságban

Átvirrasztott éjek

Gond-szőtte magánya suttogja emléked

(2010)

Hang vagy

Csendemen néha
Átszalad egy kósza hang
És a pillanat
Egy emléket hátrahagy
Hang vagy, illat, mozdulat.

2008.

*

Emlékpillanatok

Ahogy ma éjjel

hosszan az égre néztem,
egy csillag köszönt.
Aranyló fényed üzent
kósza csillaggyermekem.

Megálmodtalak.
Legördülsz könnycseppemen.
Itt vagy ma velem.
Fényrózsa tenyeremen.
Porszem ül fényképeden.

Emlék simogat.
Végtelen a pillanat.
Álmomban szaladsz,
mint folyó hűs habjához
a riadt hegyi patak.

Lobban a gyertya. 
Megidéz lángvarázsa.
Fénymosoly rezzen.
Némán vajúdó csendben
lelkünk ma összehajol.

Itt vagy, és mégis,
nélküled simul lelkem
emlékeinkhez, 
gyertyafény és múlt ölel.
Ma sem maradhatsz velem.
2008.

Csillaggá csókoltalak

(Csillag-fiamnak, égi születésnapjára)

Voltál

az áhított,

édes teher,

gyönyörű kínban szült varázs…

Öleltem pöttöm testedet,

míg csitult

a lármás sírás.

Hozzám

hajolsz ma

a végtelen,

hűvös-kék felhőkön át,

csillaggá csókoltam fényedet.

Emlék vagy,

vigasztalás.

2008. 07. 24.

 

Gyöngykagyló-ballada

Gyertyaláng játssza el
néha még
bús árnyjátékával
nélküled élt,
de éjszakánként még
valóságnak remélt
esdeklő álmomat:
jöttödet,
a hiú reményt,
halott boldogságomat,
mi reggelente
néma könny,
tűnt álom marad,
s nyomában a
vágyott érkezés
csak üres, sötét,
reményvesztett,
magányos ébredés.

A gyöngykagyló is
hiába tárja szét vágyón
kincsétől megfosztott ölét,
már elpártolt tőle
a szerencse:
egyetlen kincsét
a gyöngyhalász
örökre hazavitte,
és a meddő,
kifosztott kagyló-anyó
kábultan bolyong a parton
viharverten -
mint törött hajó
vitorlák nélkül,
partra vetetten -
drága kincsére
hiába vár már hosszan
minden pirkadatban,
s esténként is
a lebukó nappal.

Ott vár az éjben is,
mint őrült, ősz anya,
ki hiába várja
a fiát haza,
de ott áll a parton
minden éjszaka,
ha ismerősök gúnyolják,
nevetik is,
és mögötte
suttogják titokban:
ő az!

Megint ott áll,
némán, mozdulatlan,
és énekelget
magában valami
altatót, vagy balladát
halkan.
Talán a fiát hívja ma is
minden könnyes dalban,
kit itt találtak, -
sok éve már -
a habokban,
holtan.
2008.

2008.

 

Fénymosolyod

(fiamnak)

Kinyílt

az égi ablak

s virág helyett

odaálmodtalak

magamnak
ahol vársz

míg az örök

csend ölel

s fénymosolyod

végtelen

utat mutat

örökkön

világít már

nekem

amíg majd végre

álmom lesz való<