Az élet szép...
(de vajon nem szebb-e a halál?)
Tört fényben, fotelben, ruhástól ébredek. Hol vagyok? Úristen, megint elaludtam! Néhány másodperc múlva csoszogást hallok. Azután ütemes koppanásokat, majd megint csoszogást: csissz - csossz… kipp-kopp. Rémülten kiegyenesedem a kényelmetlen fotelben, és kábultan figyelem a hangokat, a konyhából kiszűrődő tompa fényű éjszakában: kipp-kopp, csissz-csossz…Már látom, anyám csoszog át az ósdi előszobán. Apám járókeretével. Megrémülök: ezt még sohasem csinálta. Eddig csak felejtett… Elfelejtett inni, enni, a gyógyszereit bevenni. Elfelejtette, amiről egy perccel azelőtt beszélgettünk, és azt is, amiről tegnap. Nem tudja, hol lakik a falu fodrásza, akihez évtizedekig minden hónapban elment. Mindent elfelejtett. Azt is, hogy a fiam, az unokája már sohasem látogatja meg. Egyetlenegy dolgot nem felejtett el: naponta megszámlálhatatlanszor közölni, ha bármilyen apróságra emlékeztetni próbáltam: elfelejtettem. És mosolygott hozzá. Mindig. Mint egy pajkos kisgyerek. Huncutul. Ma, a gyógyíthatatlan kórral, az Alzheimer kórral való szembesülés óta is gyakran úgy érzem: nem lehet igaz. Talán csak játszik velem. Szeretne felvidítani. Csak felcserélődtek kis időre a szerepek: most ő a kisgyerek, de sajnos, nem így van. Nem játszik velem. Ez a valóság. Visszafordíthatatlan valóság. Anyám Alzheimer kóros, gyógyíthatatlan beteg. Egy másik világban él, amelyből gyakran kirekeszt, néha meg szeretne belekényszeríteni. Talán, mert fél egyedül. Nem tudom. Azt sem tudom, hogy egyedül van-e ott. Pedig rengeteget beszélgetünk. Mesél, órákon át. A múltról. Ezerszer hallott történeteket. Szépen, hibátlanul, és mindig ugyanúgy. Szó szerint ugyanúgy, sohasem másként, egyetlen szóval sem.
Figyelem a hetek óta éjszaka is kényszerű világítás szűrt fényénél, ahogy lassan, ütemesen elcsoszog a fürdőszobáig… apám járókeretével. Mint egy elfáradt angyal, lekonyuló szárnyakkal, földig érő, világoszöld hálóingben, mezítláb. Az előszoba közepén megáll, és hosszan néz a mindig nyitott ajtón át felém. A félhomályban még rosszabbul lát, így ma sem tűnik föl neki, hogy nem vagyok az ágyban. Hetek óta egy fotelben ülök, hogy el ne aludjak, még véletlenül sem. Most mégis elbóbiskoltam. Rémülten figyelem. Bemegy a fürdőszobába. Apám járókeretével. Nem hagyja kint. Betuszkolja a szűk ajtón. Várok. Zubog a víz. Csoszog vissza. Csissz-csossz. Kipp-kopp. Becsoszog a szobájukba. Megáll a járókerettel az ágy mellett. Óvatosan kiosonok. Kíváncsian szemléli a papát. Majd lassan a sarokba csúsztatja a járókeretet, és bebújik az ágyába, ahova mindig - közel hatvan éve - a papa mellé. Kicsit kölcsönvette a járókeretét? Talán most azt játssza, hogy anélkül ő sem tud járni?
Biztosan megint féltékeny, mert most mindenki a papát ápolja, de az is lehet, hogy fogalma sincs, ki az ott az ágy másik oldalán. Időnként dühösen megkérdezi: mikor kel már föl az az öregember?
Most szorosan odabújik arcával az ő arcához, és két percen belül mélyen alszik, reggelig. Mint egy kisgyerek. Vajon álmodik? S ha igen, miről? Nézem őket, és halkan sírok.
- Jó éjszakát, szép álmokat, gyerekek…Mama… Papa… kicsi gyerekeim…Mit tehetnék még értetek?
Jut eszembe - „Az élet szép…” – mondtátok gyakran. Talán tényleg így van. Most megint érzem, egy pillanatig.
Gondolataimból felriaszt az ijesztő, már-már őrjítő hang, ami napok óta tart, rövid - csupán néhány perces - szünetekkel. A papa csuklik. Egyre hangosabban. – Segíts… - suttogja. Behozom a kacsát. Próbálom felültetni. Visszazuhan. Megint megpróbálom.
- Próbáld átkulcsolni a nyakamat, papa, kérlelem halkan. Megpróbálja. Lezuhannak rólam a karjai. Óvatosan visszacsúsztatom a vállaimra mindkettőt, hirtelen átfogom a derekát, és emelem. Próbálom felültetni. Talán sikerül.
- Ki… ki…! - suttogja. Végre felültetem. Szorítom a derekát. A lábai ernyedten lógnak. Eligazgatom egyik kezemmel. Pislant a járókeret felé. Ki akar menni. Még mindig… Ma is… Halálos beteg. Áttétes tüdőrákja van. Végső stádium… Napok… Talán órák… Tegnapelőtt még kimentünk a mosdóba. Kivittem, de napról-napra erőtlenebb, és én is. Valamennyien. Nem akarja a kacsát, sem az ágytálat, sem a pelenkát. Eddig még sikerült minden nap kivonszolni. Ha kérleltem, hogy nem szabad, és én sem bírom, és a nővérem sem, haragos szemekkel nézett rám, és próbálkozott. Állandóan próbálkozott, bár mindig visszazuhant az ágyba. Éjjel-nappal rettegtem, hogy elesik. Lecsúszik az ágyról. Egyik éjjel megtörtént. Talán akkor is elbóbiskoltam a fotelban. Ott feküdt a küszöbön, és összegömbölyödve, nyüszítve sírt, mint egy védtelen, apró kisfiú. Fogalmam sincs, hogyan tudtam felemelni, és visszatenni az ágyába. Valahogy sikerült, bár közben megszakadt a szívem, akkor, és most is, és mindig, ahányszor mondja, erőtlen, suttogó hangon: ki… ki…!
Tegnap megint kivittem. Már majdnem a fürdőszobában voltunk. Nem tudom tartani… -suttogta. Csuklott, és sírt. Nem baj, papa! - és szorítottam, cipeltem. Valahogy elértünk a fürdőszobáig. Bal kezemmel szorítottam őt, meg a járókeretet, jobb kezemmel fölbillentettem a tus csapját, középre húztam, hogy langyos legyen a víz, ahogyan szereti, és leemeltem a tust, hogy rázúdítsam a vizet, és felfrissül talán kicsit - ahogy mindig - a tusolástól, bár nehéz volt elhitetni vele, hogy már sohasem szabad a kádba lépnie, csak a fürdőszoba közepére, a lefolyóhoz, ott majd elfolyik a víz, és feltöröljük, legalább mindig tiszta lesz.
Megcsúsztunk. Átbukott a járókereten, és fejjel lefelé lógott a hatalmas fürdőkád oldalán, én meg a mellkasomnál fogva. Hangosan sírunk. Szerencsére, a fejét nem ütötte be. Nem tudtunk megmozdulni. Végre sikerült. Erőtlen lába belegabalyodott a félig alája dőlt járókeretbe.
Mintha kicsit visszatért volna az ereje… Mintha megint a lábán járna…
- Nincs lábam…- suttogta, és sírt. Sírtunk. Valahogy visszavonszoltam az ágyhoz. Zokogtunk, ő csuklott.
- Ne haragudj, suttogtam…Bár meghalnék veled én is…. Ezt már szerencsére csak gondoltam.
Hajnal felé felébred újra. Órákig csuklik. Hívom a nővéreméket. Hívom az ügyeletes orvost. Embertelen fájdalmai vannak. Segítsetek! Nem bírom…! – suttogja rekedten.
Ez már a negyedik fájdalomcsillapító injekció ma. Elkábul. Alszik, csuklik. Szünet nélkül csuklik. Mennyi ideje is? - kérdezi reggel a háziorvos. Nem tudom. Napok óta. És a tapaszt is duplán kapta, egy nappal előbb, az újabbat…
- Feladtam. Hívom a mentőt. Talán a kórház… Talán ott kaphat erősebbet…
Beülök a mentőbe, melléje. Szorítom a kezét, ahogy otthon is, némán, hetek óta, éjjel-nappal szorítottam, míg el nem szenderült néha egy-egy fél órára.
- Talán még időben odaérünk…mormolom félhangosan.
- Talán – mormolja alig hallhatóan a mentős.
A papa nagyon szomorú, és csalódott. Egyszer sem szorítja meg a kezemet, ahogy otthon, hetek óta, mindig, amióta mellette vagyok.
Talán haragszik rám, de szólni már nincs ereje. Becsukja a szemét, elalszik, és szünet nélkül csuklik.
Nem hagylak egyedül, a kórházban sem, suttogom - talán hallja.
Hazudtam neki. Azt ígértem, nem kell kórházba mennie, ha mindig megissza a folyadékot, amivel szinte ötpercenként kínálgattam, nehogy kiszáradjon.
Azóta is, a kórházban is folyamatosan csuklik, és nagy fájdalmai vannak.
Haza kellett utaznom. A többiek most ott vannak, amennyit csak lehet. Muszáj volt hazajönnöm kicsit, legalább egy napra. Feladtam. Nem bírtam tovább. Nem tudtam nézni a szenvedését. Elhagyott minden erőm. Pedig csak néhány hét telt el azóta, hogy kiderült, végzetes kór gyilkolja. Azt ígértem, mindig vele maradok… akkor is…
Bocsáss meg, Papa! Holnap jövök újra… de nem haragszom, ha már nem vársz…
Szeretlek.
Örökké szeretlek.
2009. október
Utóirat:
„Apám meghalt.
Közelebb jött vele a világűr magánya,
Hidege.”
(Szabó Lőrinc)
2008. november 19.
Versek apám emlékére - tőlem
árván
álomba bújva
könnyű ütemű dalra
szállok a fénybe
égi világod járom
halk mosolyodra vágyom
2009.
Angyali dallam
Csönd lehel békét, álmosan billen az asztal.
Körüle ásító purdé virraszt meghitt, nagy családdal.
Az asztalfő s tányér üres ma is, a szék nem kelt el.
Valakire várunk mind, aki lélekben jön néha el.
Megismerem, ő az, ki a fényben él! Csend meséli, s a családom!
Valaki, ki a fényben jár, bekopog, mint egy szép álom… őt várom!
Egyszer majd ideül közénk, s nem fényes, mennybéli székére.
Nagyanyó meg - aki angyal lesz - majd odaül szépen melléje.
… Székeket festett, gyalult, faragott illatos forgácsot.
Éreztem álmomban is enyv-illatát, s ahogy ölelt, lágyan tartott.
Egymást ölelik már fényes-szép éjen, égi szobában.
Szíve-lelke fénytáncot jár, csillagvirág nyílik fönt, párban.
…Ebédeltünk, s estebédünk - mint máskor, áldással - befejeztük.
Énekelt anyánk még halkan, ahogy mind szerettük.
Vele kélt dalra szépen, lágyan egy kis angyal - láttam!
Az ölembe tévedt éjjel, s hogy ne féljek, ott aludt el nálam.
Utolsóként megszólalt egy bús dal, s mennie kellett.
Félve őrizgettem az estből, s dalból minden percet!
Hát még az angyali álmot, mi titkon nálam maradt!
Ablakomban azóta minden hajnal angyali dallal pirkad.
2009.
Kő alól bújva
Kő alól bújik egy gyenge fácska,
félénken megremeg, csodálkozik.
Ámulva néz a fénylő világra,
fatönkhöz hajolva kapaszkodik.
Nem sejti még, hogy magányos, árva.
Fatönk-anyja már régóta halott.
Hiába vágyna a fény csókjára,
s hogy átöleljék óvó ág-karok.
Hajtása gyenge. Riadtan rebben
szellő dalára, míg egy kis levél
szárnyait bontva nyílik épp’ széjjel,
s halk rezzenéssel víg táncra kél.
Ámul a fácska, s bánatát rejtve
nyújtózik büszkén az ég felé,
s a kicsiny levélre párát lehelve
fohászát susogja: esőt remél.
Könnyekre vágyik, de fél gyökérrel
is kapaszkodik a napfény elé,
levelet érlel ágán, s gyengéden
árnyékot borít a fatönk fölé.
2009.
Apám a fényben
Ahol a csillagok földre hajolnak,
- még álmodik megejtő fényben a táj -
valahol csendesen sóhajt a hajnal,
és gyertyaláng lobban érted, apám.
Válladon felhők - már könnyű a terhed,
s míg tiszta fehérben egy angyal-lány
mosolyod melegét éleszti lágyan,
vágyódó imát mond halkan anyám.
2009.