Csak táncolok

 

A semmi szélén táncolok

egymagamban, s hallgatom

a mindenség halk csenddalát,

egy fájó lét-melódiát.

 

Csak táncolok, csak lépdelek

a semmiben - most nem veled,

világon átnyúló kedvesem,

te sem vagy most már itt velem.

 

Magam vagyok - a semmiben,

talán az Isten sincs velem.

Most nem kísért’nek tegnapok,

A semmi szélén táncolok.

 

Lehet, hogy már én sem vagyok,

csak árnyam lép: árnyék vagyok,

és indulok a mély felé,

hol semmi nincs, csak fény, a FÉNY…

2009.

 

Élni először!

 

„Látni a földet, látni, csak egyszer,”

mielőtt végül majd betakar,

mint langymeleg hajnalon,

párás ajakkal,

szerelmes csókkal a hitves akar.

 

Látni a hajnalt, inni, csak egyszer

szomjasan,

hosszan a fénysugarat,

mint reggel a friss tejre

vágyik a gyermek,

kit anyja ölében a fény betakar.

 

Látni a csillagok éj-ragyogását,

Hold búcsúját,

ha majd az ég-sátor

rám borul végül,

nagy éjjeli csönddel, de

„élni először itt e világon!”

2009.

 

ha ugyanúgy…

 

ha

ugyanúgy

ahogy a réges-régi ősz

első éjjelén

halkan

hajnalt

lehelnél 

derengő szememre

s a kelő nap fényétől

bársony

meleg kezed

simítva

csendben

ugyanúgy

ébresztgetne

s bánatunk köddé válva

tűnt álom lehetne

repülnénk

együtt

szállnánk örökre

újjászületve

ahogy a régi őszön

suhannánk megint

messze

amíg a fényből

talán

egy angyal

ugyanúgy

felénk

integetne

2009.

 

Kegyelemért

 

Mondd, Uram,

lehet-e még,

hogy minden megkövült fájdalom,

ami már rég a lelkembe égett,

egyszer majd könnyűvé válik?

S nem úgy, hogy valaki lelkébe

terhemet átrakom,

mint szekrény mélyéről

sok megunt, ócska kacatom,

végül egy avitt nejlonzsákba,

koldus-szegény éhezők számára

kis ételmaradékkal

összepakolom

- nem, nem így akarom!

Hanem e súlyos terhet

- összes kínomat,

s minden kőnehéz bánatom,

ha túlcsodul már,

mint telt kehelybe öntött bor,

vagy szomjúzónak szánt

tiszta víz,

mit nem fogad be már a megtelt pohár -

lebegő létem végén

- talán bőséges, langy eső után,

egy napfényes hajnalon -

ébredő színes szivárvány-hajlaton

lenyomatként,

mosolyokért,

magam után hagyom.

 

Mondd, Uram!

Lehet-e még,

hogy minden, teher,

ami ma fájón a földre nyom,

elszáll - tán velem majd,

úgy, és akkor  -  súlytalan -

és ékes kincs lesz ott,

hol a sírók is boldogok,

s ahol fagyos lelkekre várnak mind

az örök-szép,

fényes otthonok?

2009.

 

Lélekúton

A titok néha mélyen megbújik,

de te ne add fel, s rátalálsz

utad során egy hűséges társra,

s nem vár több hamis vallomás.

 

Ha kitaláltad önmagad titkát,

s nem rejti maszk már lényeged,

valami tiszta, csillogó fénytől

ragyog majd mindig a két szemed.

 

Széthull a fény, és nyalábján végre

mosoly születik arcodon,

s e néma, szégyenlős biztatásra

fénycsókot lehel az ajkadon.

 

Feltárul - ahogy az első csókra -

a rejtőzködő, nagy titok,

s szelíden súgja, alig hallod:

- hidd el, ez tényleg ÉN vagyok!

 

S e fénylő, tiszta, derűs világban

lehulló álarcod mögül

felderül valódi, tiszta éned,

és lágy dal fakad ott legbelül.

 

Gyönyörű dal szól, s mindenik dallam

majd neked szól, rólad mesél:

önmagad mélyén hallgató lényed

dalolja halkan: ez vagyok én!

2009.

 

Lét-Halál

 

olykor még

ha a tükörbe nézek

szememben ismerős

riadt-tört fények

veszettül kergetőzve

múltat s jövőt idéznek

a sorsomról lemálló maszk alól

s a múlt-idő

csak szájam szögletén hagy

egy megbújó fénymosolyt

 

s a rezzenő

nemrég még

derűtől redőző

homlokon

ma mélyülő

szomorú

ráncokon

mint jussával lopva távozó

kapzsi vérrokon

a vén IDŐ

a sors-szövő oson

nem búcsúzik

csak mint ki mélyen rejti könnyeit

vissza se néz

lopva távolodik

az árulkodó

leleplező

vakító fény elől

 

… talán a bársony anyaölből

lágyan kígyózó köldökön

a lét-halálba

törtetőn

idő előtt megérkező

koraszülött

vergődő csecsemő

gyötrődik így

mielőtt fényre érve

először fölvisít

mert sejti már

hogy jöttével örökre búcsúzik

sorsával

új halál

születik

2009.

 

Angyalok sírnak

 

 Nem ezt az életet kértem én,
s talán majd megbocsát az Isten,
áhitatom amiért elvetélt,
és csillogó angyalhaj sincsen
képzeletemben,
ha néha még álmodni merek
derűs, szép, földi életet.

Pokol a lét már köröttem,
s míg bűn és félelem
jár karöltve erre
- feslett-cédán -
évre év borul búsan, némán,
s az Idő ártatlan kínján
a zöldülő tavasz sem enyhít sokat már.

Fekélyes lábnyomán
- mint kéjsóvár átkozott,
tiltott vágy után -
oson a világ szégyene,
fény elől bújkál.
Ám feloldozás
és megbocsátás helyett
csupán kín és gyötrelem terem
a meddő lelkeken:
száraz fűcsomó lett az ember
a megperzselt réteken,
és a beteg, kihűlt világban
- ahol már testvér s barát is
egymásnak idegen
- csupán az üresen múló
nappalokra ájuló,
fénytelen éjszakák várják,
hogy végre örökké együtt járják
a lét halálos párosát
lassan, félholtan, szüntelen.

Pokol ez itt - reménytelen,
halott tetem.
Föld és ég együtt sír velem.
S ha néha mégis
angyalokról álmodom,
köröttem csapzott szárnnyal
némán mind zokog.
Álmomban,
ha én is ott vagyok,
egy köztük bíztat még,
s mosolyog.

2009.

 

Oldal: Versek még - 2009
Csillagfiú (Gősi Zoltán emlékére) - © 2008 - 2024 - lelekhangok.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat